Shock!

Miután a mindenféle előzetes hírverés nélkül kihozott új Carpenter Brut-lemez, a Leather Teeth úgyszólván a semmiből megérkezve taglózott le teljesen, nyilvánvalóan nem lehetett kérdés, hogy kötelező a megjelenés Franck Hueso és társai akváriumos fellépésén. A teltházas koncert – az albumhoz hasonlóan – ismét csak azt bizonyította: egyes műfaji határok messze nem olyan merevek ma már, mint amennyire a felszínen annak látszhatnak. Ha pedig az ember tudatosan figyelmen kívül hagyja őket, simán szert tehet új kedvencekre is...

A leginkább talán szadomazo-wave-ként leírható, amerikai Youth Code nekem őszintén szólva kicsit sok ezzel a „széteffektezett alapokra pszichopata stílusban üvöltözünk" stílussal, bár amennyit hallottam-láttam belőlük, élőben azért lényegesen jobban működik ez, mint lemezen.

Franck Hueso, azaz Carpenter Brut az utóbbi években számos rock- és metalfeszten megfordult, sőt, a Ghost egyik amerikai turnéján is ő – vagyis ő, illetve két társa, Adrien Grousset gitáros és Florent Marcadet dobos – játszott nyitószámként. Ha ez, illetve maga a Leather Teeth lemez nem elegendő bizonyíték a dolog rockközeliségére, a közönség összetétele garantáltan az volt: nemcsak számos hínárhajú arc lapult a klubot megtöltő tömegben különböző death/black/thrash/satöbbi pólókban, de több „nahát, te is itt?" találkozást is abszolválhatott az ember ezen az estén. Vagyis úgy tűnik, ez a formáció, illetve ez a stílus nem kizárólag az én képzeletemet fogta meg az utóbbi időben, ami jó dolog. Közhelyszámba megy, és mi is eleget hangoztatjuk a rockszíntér egyes rétegeinek borzalmas csőlátását, de remélhetőleg lassan tényleg elindulunk kifelé abból a szemléletből, hogy amiben a torzított gitár játssza a főszerepet, az automatikusan magasabbrendű és jó, amiben meg nem, az szar, és kizárólag ostoba, agymosott idióták hallgathatják. Én már őszintén szólva attól is roppant kínosan érzem magam, hogy ezt egyáltalán le kell írnom itt, még ha csak ebben a formában is, mások meg halálkomolyan így gondolkodnak 2018-ban...

Mindez azért is tanulságos, mivel a lemezen is rockos-metalos áthallások tömkelegét felvonultató Carpenter Brut élőben kimondottan súlyosan dörren meg: töményebben, koszosabban, még erőteljesebben. Az energiaszint pedig valóban valami különösen hipnotikus, a hallgatót utaztató metalbandára üt, még ha a forma eltérő is. Az új album fajsúlyos címadójával kezdő trió nem kommunikált sokat a közönséggel – Hueso néha kiintett az állványa mögül, meg meghajolt, de kábé ennyi –, ám ezzel együtt sem volt hiányérzetem: a folyamatos, szellemes és kreatív vetítések, fények ráerősítésével szó szerint megröptette az embert a zene. Mondanom sem kell, a ledfalon futó filmecskéket, klipszerű bejátszásokat is telerakták '80-as évekbeli rockos-metalos utalásokkal, gegekkel, hol direktben, hol tényleg csak alaposan képzett geekek számára látható módon, vagyis mindenki biztos lehet benne, honnan érkezett a főnök... Persze ugyanolyan tudatosan rájátszanak erre a nosztalgiára, mint mondjuk egy Crazy Lixx vagy akár a Stranger Things, de hát mit lehet tenni, ha egyszer ilyen értő és érző módon teszik?

Mint mondtam, a dalok élőben sűrűbben, rockosabb dinamikával szólnak, mint lemezen: Marcadet és Grousset „civilben" a Hacride nevű prog/death-bandában nyomulnak, és elég rendesen kitettek magukért. Bár persze ember legyen a talpán, aki itt megmondja, pontosan mi, mikor és honnan szól, az alaposan túlvezérelt szintetizátorokból vagy a gitárból, netán azt, hogy melyik ritmust adja éppen az elektromos dobcucc, és melyiket a gépi rásegítés. De hogy őszinte legyek, különösebben nem is érdekelt a dolog. Ez a produkció olyannyira kerek és kompakt ezen a vonalon, hogy az embernek eszébe sem jut megfejtősdit játszani, csak hagyja, hogy átjárja minden porcikáját a zene. Az új lemez egyik legjobb dala, a Kvohst gépről szóló énektémáival elnyomott Beware The Beast például már rögtön, a műsor harmadik tételeként hatalmas dopaminadagokat szabadított fel az agyamban, és ahogy jöttek a kellően változatos darabok egymás után – Meet Matt Stryker, Wake Up The President, Turbo Killer, Cheerleader Effect –, úgy fokozódott az érzés. A csúcspontokat azonban talán a pálmafás háttérképpel meg a '80-as évek legcukrosabb, vöröses-narancsos fényeivel mágikussá tett Paradise Warfare andalgása, illetve a Disco Zombi Italia pörgése jelentette. Utóbbinál, a jellegzetes főtéma egyik visszahozatalánál szó szerint az fogalmazódott meg bennem, hogy már-már tényleg valami abszurd módon működőképes ez az egész produkció. És aztán a végén persze jött a Maniac Carpenter Brut-értelmezése is. Michael Sembello Flashdance-slágere alapból is zseniális dal, el lehet képzelni, mit eredményezett odalent...

A műsor egyetlen hibája a rövidsége volt: bő hetven perc után lementek, és nem is jöttek vissza már. Intenzitását, erőteljességét tekintve nem tudok belekötni a buliba, de három-négy dalt még simán játszhattak volna. Viszont szerintem így sem távozott senki elégedetlenül, én pedig őszintén örülök, hogy még vén fejjel is találok magamnak olyan új kedvenceket, akikért gyermekien tudok lelkesedni.

Fotó: Iulia Notaros / Kuntay Bahtiyar (Pocket Diary Budapest)