Shock!

Újabb meghatározó állomásához érkezett a Carson Coma története, miszerint első nagycsarnokos koncertjüket készültek megtartani, amely ugyanakkor a csapat ötödik születésnapjának megünnepléseként is szolgált. Sokan és sok helyen szokták megfejteni, mi a Carson Coma titka, amivel jóformán a Moore-törvényben leírtaknak megfelelően duplázzák meg másfél évente rajongóik számát, csak sokkal rövidebb ciklusok alatt. Nos, nem szeretnék csatlakozni a megfejtők táborába, csak okoskodás lenne, annyi azonban legyen itt mégis: a Carson Coma nyilvánvalóan jó zenekar.

Nagyon jó.

Ezt alapesetben nem a körülöttük felhalmozódó tömeg méretéből illik leszűrni, hanem a dalaikban megbújó finomságok számában, továbbá azokból az üzenetekből, amelyekhez egészen vicces több korosztály tagjai is tudnak kapcsolódni. Talán a fiúkból fakadó egyenesség és természetesség hozza magával ezt a kapcsolódási képességet, talán más, de akárhogy is van, az MVM Dome-ot szépen kibélelték szombat este. Ahogy az már lenni szokott, ez az esemény is multigenerációssá lett, akár kísérőként, akár egyedi indíttatásból, a nagy többség persze a húszas éveik elején-közepén járó figurákból került ki. Természetes, hogy az első sorokat többnyire a nagyon lelkes tinédzserek töltötték meg, ugyanakkor a szövegeket a hátsó karéjokban is ugyanúgy sokan énekelték/ordították/kántálták a nem annyira tinédzserek, mint ahogy nem volt ritka, hogy korombéli fazonok táncoltak a betonon.

Miután a csarnok lelátóit is betapasztotta a tömeg, elindult egy kis bejátszás a terem négy oldalán elhelyezett kivetítőkön, amely első ránézésre kisfilmnek indult, de afféle szkeccshalmaz lett, amelyben feltűntek a zenekar tagjai és a technikusok is, de arra remek alkalmat nyújtott, hogy elterelje a figyelmet a zenészek bevonulásáról. Na igen, itt ezt most némi többletmunkával kellett megoldani, mivel a színpad a küzdőtér közepén kapott helyet, ami – később bővebben kifejtem – eredményezett némi nehézséget. A centrum fölött jókora gömb függeszkedett, alatta párfős kórus gyűlt össze, hogy aztán a Fantomrezgés indítsa be a sikoltozást. Az elrendezésből fakadóan Héra Barni a két sarkon kapott dobfelszerelést, Kun Bálint két oldalon billentyűzhetett, a húrosok persze jóval szabadabban mozogtak, amit magától értetődőn Fekete Giorgo használt ki legjobban elejétől a végéig. A rendszerint magában kiválóan eljátszogató Bóna Zsoma feltűnt itt meg ott, nagy rohangászásokat ezen az estén se művelt, de a statikus táncok bajnoki címét Jónás Atti nyerte el klasszikus Fender Precisionjével: szinte ugyanazon a négyzetméteren tolta végig a műsort, egy ponton Giorgio meg is jegyezte, hogy irigyli az azon az oldalon lévő közönséget. Csendes uralkodás.

Jött ezután az Én még sohasem, majd egyből a Hobbihajótörött, ami az egyik sláger a Lesz, ami leszről, és némi tempónövelés a tavalyiról, Vigyázz, kész, rajt. A születésnap jegyében vidáman küldtek el bennünket a fenébe a Boldog szülinapot! (Rohadj meg)-gel, ami után Barna először állt a mikrofon mögé, és adta elő szokásos Truman Show – Peti és én műsorát. A Marokkó hozta be a közönséget először a közös kórusba az első nagyobb ujjongásal kísérve. Bár ez nem nagylemezes dal, szokásosan népszerű a Carson Coma-koncerteken, és ezzel kapcsolatban azt kell mondanom, hogy ez a táncosan progresszívebb irány, amelyet előben még jobban meg is bolondítanak, nagyon jól áll a csapatnak, lehet, mikor már harminc év körülire vénülnek, érdemes lenne egy hasonló szellemben megfogalmazott lemezkét összedobni, érdekes műsor lenne.

Furcsa ezt leírni egy öt éve működő zenekar kapcsán, de itt most tényleg arról szólt az alkalom, hogy az eddigi négy album legkelendőbb és a ritkábban előkerülő darabjait is egyberakják, és talán emiatt – na meg Giorgio nem annyira szószátyár beállítottsága miatt is – a dalok közt kevés szünet volt, egy-két felkonferálás nyúlt csak hosszabbra. Sok esetben a számokat egy extra intró vezette fel szövegelés helyett, és tudjuk, hogy sok beszédnek sok az alja, kis méltatást az Ivan & The Parazol kapott azért, el is nyomták közös dalukat (Kérdőjelek és válaszok), nem kevésbé a másik meglepetésvendég, Beton.Hofi a reakciókból ítélve máris közönségkedvenccé váló Frida Kahlo után, de a Dr. Doktor előadásához is feljött egy fúvós szekció, ha már kedélyes vendéglátás.

A lelkes rajongás egyik jellemzője, hogy a lelkes rajongó különféle fabrikálásokkal érkezik. Az egyik ilyen alkotás egy kartonpapírból és házilag kötözött ledekből faragott, aranyos világítótábla volt, amit a She's A Sinner előadásához Giorgio el is kért az első sorból. És ha már első sorok, akkor a vissza-visszatérő témáról essen szó. Mit hallanak ott és mit a hátsó sorokban? Mint korábban utaltam rá, a körszínpados (másként: négyirányú porondos) elrendezés egyik szükségszerű velejárója, hogy a hangosítást is ennek megfelelően kell elosztani. Így aztán a négyfelé hajlított hangsugárzók miatt, vagy a csarnok akusztikája miatt, vagy pont ezek együttállása okán az előadás végig elég visszhangos volt, amit szerencsére nem akartak ellensúlyozni éktelen hangerővel, így azért a belső magnó tudott megfelelően kompenzálni. Mondjuk ez is beadta a kulcsot a Gaál Peti által előadott új dal idejére, hiszen ott még keresni kellett a szavakat, de közel sem beszélhetünk nem élvezhető mértékű hangképről.

A koncert elmélyültebb/átszellemültebb szakaszait az akusztikus-egygitáros dalok képviselték, így tehát jólesett a Elmélkedések Egy Magasabb Rendű Életforma Esetleges Hiányáról című tétel az Anyák sírnak málhája vagy a Hagyjál, lomtalanítok punkos káosza után. Egyik személyes kedvencem, a Porszem is kellemes megállónak bizonyult műsor vége felé összegyűjtött, elmaradhatatlan slágerek előtt. A Nagykabát zúzása után jöttek sorjában a legnépszerűbbek: Osztálytalálkozó, a számomra mindent vivő Kék Hullám Kemping – mindenki ordítja: kétszer voltam szerelmes, de egyszer sem beléd! –, a végén pedig a mindig mindenkit megtáncoltató Immunissá válunk, a mindig megrázó Pók, majd a Dómot megremegtető, „ki fogod sípolni, hogy Orbán Viktor" ovációja után jókora hatásszünetet kitartó Feldobom a követ, és ezzel el is köszöntek a fiatalok, bármiféle ráadás nélkül. Tegyük hozzá, nem is volt rá szükség, így volt kerek az egész.

Egy apróságot azért még megemlítek: a fotósoknak a szokásos eljárás szerint az első három szám után el kellett hagyni a színpad körüli sávot, viszont az előadás teljes ideje alatt lehetett fényképezni az állóhelyekről. Ez egy olyan üdítő eljárás, ami manapság, a mindenkinél zsebben lévő, elfogadható kép és hang rögzítésére alkalmas telefonok korában alapvető kéne, hogy legyen. Ha már másnap úgyis elárasztják a netet a sokszor borzalmas, sokszor közepes, nagy ritkán egész tűrhető minőségű felvételek, akkor legalább legyen jó minőségű fénykép egy-egy koncertről, tokkal-vonóval, ez senkinek nem válik kárára. Dicséret és köszönet illeti szervezőket ezért.

És egy érdekesség, ami feladja a kardigánt a bennünk szunnyadó kultúrgondolkodó vállára: az elmúlt időszakban megfigyelhető tendencia szerint leginkább szólóelőadók szólítanak meg szélesebb közönséget, mozdítanak meg nagyobb tömegeket a fellépéseik során. Előnyösebb esetben élő zenészekkel veszik körbe magukat, de azért többnyire a digi-alapok fölött pattogó hip-hopperekről beszélünk. A Carson Coma tagjai viszont arra szavaztak, hogy maradnak a korszerűen megszólaló, igazi hangszereknél, sok esetben még a szintetizátor is (digitális/)analóg, kialakítottak egy olyan sajátos zenei világot, amire – akár egyezik az ízléseddel, akár nem – azonnal rá tudod mondani, hogy olyan kar(s)zonkómás, a legjobb értelemben véve öntörvényűek, és a színpadról ezt mindet megkapod egyben. Ezen az estén se volt ez másképp.

Következik az újabb öt év, addig is hallgassatok minél több bakelitet vinylt, és ne féljetek hülyén öltözni, úgysem az számít.

Carson Coma további fotók