Szürreális és meglehetősen kontrasztos élmény volt az előző napi teltházas, bő ötvenezres nézőszámmal büszkélkedő Puskás Arénás RHCP után az örök kedvenc A38 Hajó gyomrában a pontosan megszámolható néhány valóban fanatikus rajongó előtt fellépő Chrystabell koncertje. Hogy miért csupán tényleg maroknyian voltak kíváncsiak erre az előadásra, lehetne fejtegetni, nyilván a tavaly belengetett márciusi turné még esélytelen volt, ami átcsúszott pár hónappal későbbre – igazság szerint tök véletlenül láttam meg tavaly az énekesnő saját oldalán a dátumot, és önszorgalomból írtunk róla párszor, mert szívügy.
Szóval egy ilyen, hazai részről nulla promócióval nekifutó eseményre nehéz úgy belasszózni embereket, ha eleve marginális a műfaj, és azon belül is volt némi stílusváltás az utolsó lemezzel. Aki tehát a fülledt, twinpeakses hangulatot szerette meg annak idején, az új lemezzel nehezen fog megbarátkozni, aki meg fogékony lenne erre a popos stílusra, azt meg időbe kerül elérni a közösségi médiás csatornákon – mivel más szinte nem is létezik manapság. Komolyan megijedtem, amikor odaértem, tényleg senki nem volt még ott, és percek múlva is csak egy ismerős, ami sokáig így is maradt. Sebaj, legalább elmondhatjuk majd sok év múlva mi néhányan, hogy „ott voltunk". Amúgy a koncertet a hajó stábja rögzítette, így valahol, valamikor nézhető lesz a szokásos csatornájukon és akkor mindenki rádöbbenhet, hogy itt bizony szó szerint lemezminőségben szólt minden és mindenki.
Az új lemez promóciós körútja miatt nyilván innen került elő több dal, meg a koncepció is erre a diszkógömbös, csillogós világra épült, amit Chrystabell outfitje is sugallt, meg persze a többieké is. Jon Sanchez gitáros és Christopher Smart (ex-basszusgitár, most már szintis) ezüstös felsőben, az új basszusgitáros hölgy, Jennifer P. Fraser is csillogó miniruhában tolta. Jennifer egyébként egymaga konkrétan megelevenítette Robert Palmer ikonikus klipjét, az Addicted To Love-ot, a mozgás, merev, sminkelt arc miatt (bár olykor akadt egy rövid mosoly) azonnal erre asszociáltam, de hát az is nyolcvanas évek, ugye. A színpadkép tehát adott volt, a világítás is klassz, tényleg, a többi már csak a csapaton múlt, hogy mennyire győzik meg a nézőket.
Eléggé. A színpad előtt elég gyorsan táncolni kezdtek, bár persze először kicsit bátortalanul, aztán egyre többen. Érzésem szerint egy zsúfoltabb teremben sokkal könnyebben kialakult volna az a masszív táncgomolygás, amit a zene megkövetelt magának. Christopher Smartot fura volt látni a billentyűk mögött, még neki is új ez a szerep azért, de most ez van, a korábbi dobost másfelé szólította az élet. Jon Sanchez meg olyan gyönyörűen a zene alá dolgozott, illetve hát kiegészítette a kis effektezett gitártémáival, amitől kivirultak a frissebb dalok is. A régebbieket meg már tudjuk, hogy jók. Chrystabell meg már megint fantasztikusan énekelt, nem is értem, hogy tud ennyire lemezminőségben hozni mindent, pedig van pár énektémája, ami nem túl egyszerű – meg is beszéltük ezt a szintén ősrajongó grungerys Mikivel.
Ez egy olyan előadás volt, ahol nem lehet nem a főhősre figyelni, a különleges színpadi kosztüme és folyamatosan mozgásban lévő teste magára ragasztja a szemet, legyél bármilyen nemű és korú. Chrystabell az a fajta előadó, aki egész lényével, minden sejtjével éli a zenét, és ezt át is adja nekünk. A koncertet meg egyfajta keretbe foglalta a mostani poposabb irány az új lemezről meg az előzőről, köztük meg egy kisebb csokorba foglalva érkeztek a lágyabb, merengősebb dalok (Slow, This Train, Undertow). Tény, hogy más atmoszférát hordozott a két világ, de számomra egyformán rokonszenves mindegyik, bármikor rá tudok hangolódni a füstös, búskomor melódiákra és a vidám, életigenlő táncra ingerlő darabokra is. A legvégén meg a napokban elhunyt Julee Cruise-nak ajánlotta a fülledt, badalamentis hangulatú Swing With Me-t. Tökéletes választás erre a szomorú eseményre.
A koncert után Jenniferen kívül mindannyian kijöttek barátkozni, Chrystabell pedig gondosan, névre szólóan dedikált minden egyes lemezt, aki amúgy meg ha épp leveszi a díva álarcot, egy végtelenül kedves, cuki lány. És hátha jön még erre, és hátha többen leszünk.
