Azért egy önálló Cornerstone koncert leszervezése talán még a hanyatló Nyugaton is necces lenne talán, nemhogy Budapesten. Hiszen azok nem lehetnek túl sokan, akik a ritmusszekció miatt a Royal Hunt felől közelítik a csapatot, de Dougie White sem hinném, hogy óriási tömegeket vonzana, mint ex- és utolsó Rainbow énekes.
Mindazonáltal az a tény, hogy a Rainbow-t többen ismerik, ezek az "ismerők" még nem biztos, hogy automatikusan ugranak egy Dougie neve által fémjelzett, de ismeretlen zenekarra. Mindez persze rendkívül szomorú, hiszen a Royal Hunt zseniális banda és a Cornerstone önmagában, referenciák nélkül is kiemelkedőt alkotott eddigi három lemezén, de hát a világ (a rockvilág is!) már csak ilyen.
Sajnálkozni azonban nem érdemes, hisz Dougie-ék mögött egy kicsi, de stabil kiadó áll, aki elküldi a bandát turnézni és valamilyen rejtélyes okból hozzánk is eljutottak, ráadásul nevetséges jegyárért. Az pedig, hogy mindez szombati napra szerveződött, csak a hab volt a tortán – soha rosszabb koncertkörülményeket! Ráadásul 150-200 főnél nem is nagyon voltak többen, ami nem tudom, megérte-e a szervezőknek, mindenesetre én örültem, hogy nincs tömeg. Amúgy pedig tényleg imádom ezt a bandát: a lírai hangvételű, kissé szomorkás, de csodálatos Arrival albumot csakúgy, mint a 95-ös Rainbow lemez folytatásaként is értelmezhető Human Staint vagy a keményebb hangvételű, legutóbbi Once Upon Our Yesterdays-t.
Szóval akkor még egyszer: a zenekarban a Dougie mellett a Royal Hunt ritmusszekciója nyomja (azt tudom, hogy Steen Morgensen bőgős végülis otthagyta Andersenéket (vagy kirúgták?), Allan Sorensen dobosról most nem tudom hirtelen, átigazolt-e vagy maradt a helyén és csak kisegít), kiegészülve egy fiatal gitárossal, Kasper Daamgarddal, akinek játékában ott van minden, ami jó a hard rockban a 70-es évektől napjainkig. Korábban Mike Tramp csapatában is zenélt, talán pont emiatt szólt egy csomó White Lion a koncert előtt.
Stúdióban ugyan a jó Steen felelős a billentyűkért (lehet, hogy pont ezért került ki a Royal Huntból?), de a turnéra nyilvánvalóan jött velük külön billentyűs is, akinek nevét nem értettem, de mintha szintén skandinávosan hangzott volna (Rune Brink lett volna, aki lemezen is segített már?) – unott, egykedvű arckifejezése ellenére igen jól nyomta a finom szőnyegeket, szólókat és fülnek oly kellemes Hammondos alapozást. A(z ex-)Royal Huntos dánokról igazából sok mindent nem lehet mondani, aki nincs tisztában a tudásukkal és nem voltak jelen, azoknak elsősorban az 1996 című RH koncertlemezt ajánlom, ahol még szólóznak is együtt egy jóízűt.
Aki pedig ott volt a Wigwamban, az látta, mennyire profin, ugyanakkor lazán nyomják – eleve nagyon bírom az olyan dobosokat, akik a viszonylag egyszerű témákat is stílussal ütik, Allan pedig tényleg nem kímélte a bőröket, mintha csak az élete függött volna attól, hogy minél jobban megszólaljon a dobfelszerelés. Borítót is, Rainbow klipet is régen láttam már, így Dougie-ról hangja alapján azt hittem, hogy valami csendes, visszahúzódó, szolidan elegánsan öltözködő, udvarias srác.
Erre kijön egy borostás, kócos, borzalmas skót akcentussal beszélő, kissé fárasztó humorú fazon ("Evian! The drink of rock'n'roll!" – mondta az ásványvizes üveggel a kezében), aki kissé talán fel is tankolt a koncert előtt (tisztára, mint Mac a Thresholdból – csak éppen a legendás "tökvakarás" nélkül), de amikor énekelt, minden hang szépen, kristálytisztán szólt, minden dallam a helyén volt és csak szimpatizálni lehetett a sráccal. Amikor Yngwie-vel járt itt, akkor is király volt, de akkor egy teltházas Pecsa színpadának misztikus messzeségében nem annyira jött át mindez, na meg hát ott az embernek főleg Mamsteenre is kell figyelnie. Legalább egy kicsit, nem igaz?
A kettes és hármas lemez legjava elhangzott, de a csúcspont mégis a kissé más, említetten lírai hangvételű Arrival záródala, az élőben rendkívül súlyos I'm Alive volt, na meg a Black Masquerade a Rainbow-tól. Ez a dal cseppet sem lógott ki a sajátok közül, ami abszolút jelzi, milyen műfaj mellett tört is lándzsát a Cornerstone. De ne legyünk igazságtalanok: zseniális volt a Human Stain nagy balladája, a Singing Alone (még az eredetinél is érzelmesebb előadásban); gyilkosan szólt a Some People Fly; a Midnight In Tokyo-ból Mindnight In Budapest lett, ráadásul tényleg éjfél előtt nem sokkal (vajon más, kevésbé illeszkedő szótagszámú városokban mit énekelnek?). Dougie pedig természetesen nem hagyhatta ki, hogy ne az ifjabb Bushnak ajánlotta az Unchose One-t (nem vagyok oda a színpadi politizálásért, de ez vicces volt).
A Once Upon... dalai is királyok voltak, kábé a lemez fele elhangzott és élőben sem tűntek éppenséggel puhány szerzeményeknek (When The Hammer Falls, Hour Of Doom, Scream – metal!!!). A legvégén pedig elnyomták a Perfect Strangers-t és tegyük fel, hogy tényleg valamennyire spontán volt a dolog, tényleg csak a beállásokon játsszák és tényleg csak azért vették elő, mert király közönség voltunk. Mert király közönség voltunk, az tény. Kár, hogy nem elegen.
Ezt legalább háromszor ennyi embernek látnia kellett volna – igazolják ezt azon emberek véleményei, akik a Cornerstone-t nem feltétlenül ismerték, viszont lehidaltak a koncerttől. Magam is tudom, milyen jó érzés az ilyesmi, hát még rajongóként mekkora élmény volt látni Dougie-t és csapatát. Egy biztos: sok jó koncert várható még idénre Budapesten, de ilyen csemege nem valószínű, hogy lesz még egy. Welcome To Forever!
