Shock!

Tavaly októberben komolyan elgondolkoztam azon, hogy kimegyek Prágába, ahol a Destruction vendégeként egy igen izmos turné-összeállítás keretében a Flotsam And Jetsam, az Enforcer és a Nervosa játszott. Sajnos az utazás végül nem jött össze, de túl sokáig nem szomorkodtam, hamar jöttek ugyanis a hírek, hogy a fenti négyesből hármat itthon is meg lehet lesni, épp csak két felvonásban. Nemsokára a Flotsam is nálunk játszik a Dew-Scented és az Izegrim társaságában, a 2017-es magyar thrash-évadot pedig a Destruction és a Nervosa kettőse nyitotta, akik előtt a német Rezet melegített be.

A háromlemezes Rezetről ugyan még sosem hallottam, de annyit hamar leszűrtem, hogy tulajdonképpen aranyosan tolják az old school Bay Area thrasht. Semmi kiemelkedő nincs ugyan bennük, de simán elhallgathatók, élőben pedig kifejezetten süt a produkció. A szintén fiatal Nervosához képest mondjuk kissé szürkének és sutának tűntek (a brazil csajok egész más szintet képviselnek), de az a fél óra, ami nekik jutott így is rendben volt. A közönség eleinte visszafogottan fogadta a germánokat, de a Violent Force Dead Cityjének feldolgozása végül meghozta a lelkesedést.

(K.G.)

Nincsenek pontos információim arról, hogy Sao Paolo mely részéről és milyen közegből származik a keménycsaj-trió Nervosa, de szinte biztosra vehető, hogy velük már akkor sem baszakodtak a környéken, amikor megalapították a bandát 2010 táján. A magam részéről rettenetesen élvezem ezt a mostani neothrash-hullámot, mert koncerten szinte mindegyik ifjú titán zseniális, még azok is akik lemezen nem annyira erősek – valóban kevés helyzetre illik jobban a „vérfrissítés" szó, mint erre a jelenségre. A brazil lányok lemezteljesítményéről ugyan megoszlanak a vélemények, de tény, hogy engem simán megvett kilóra az Agony, majd nem sokkal a buli előtt a debütanyag is. Persze aláírom, hogy nagyrészt egybedaráló az egész, de számomra van benne valami addiktív, amit nevezhetünk X-faktornak is akár, itt azonban elsősorban a koncert az érdekes, ami a várakozásoknak megfelelően pusztító volt és ha nem is feladta a leckét Schmieréknek, de méltó bemelegítést nyújtott. Abban is biztos vagyok, hogy nem egy, nem két új rajongót avattak a lányok aznap este.

Nyilván egy női zenekarnak egyszerre könnyű és nehéz egy többségben férfiakból álló közönséget meggyőzni, de esetükben teljesen felesleges mindenféle szexista hülyeséget felhozni: ez a program úgy, ahogy van, odabaszott. Baromi nagyot szóltak trióban, egy gitárral is, ütöttek a nóták, és nem mellesleg stílusban is remekül illettek a Destruction elé, mégsem volt zavaró egyik-másik áthallás. Ide értve Fernanda acsarkodását, ami ugyan valóban kicsit egy női Schmierbe oltott Blackie-re hajaz (pláne, ha a színpadi mozgását is figyelembe vesszük), de a lényeg, hogy imádnivaló – pont emiatt is. Amit pedig az Agony bónuszdalában énekel, annak alapján nagyon komoly potenciál van a csapatban dallamosabb téren is, remélhetőleg tehát tudja majd tágítani határait a Nervosa ezáltal. Feltéve, hogy több olyan fogós dalt is össze tudnak hozni a jövőben, mint a Death!, az Into Moshpit, az Intolerance Means War vagy a Failed System, ami speciel kimaradt ezúttal, de akármit is játszottak, csakis széles vigyort válthatott ki bármelyik jelenlevőből.

(P.V.)

Az iszonyat feszes és energikus, minden szempontból abszolút meggyőző brazil trió után a Destructionnek alaposan fel kellett kötnie a gatyát, Schmierék ugyanis sosem voltak kiemelkedően jó koncertbanda. Bármennyire is szeretem őket, ezt el kell ismerni. A Destruction élő teljesítménye hullámzó, a magam részéről ugyanúgy láttam tőlük kifejezetten pusztító koncertet, ahogy sajnos enervált és unalmas produkciót is. Márpedig a gyilkos Nervosa után nem engedhették meg maguknak, hogy takarékon üzemeljenek, és a kifejezetten old school összeállatású program jelezte is: a teuton alapcsapat mindent bedob, hogy ne maradjanak szégyenben. Annak ellenére, hogy ők is feszesen, húzósan játszottak, számomra a program második fele működött igazán, az első fél órában ugyanis Mike Sifringer gitárja egyszerűen nem hasított úgy, ahogy kellett volna. Márpedig a Destruction erejét és különlegességét pont az összeaszott gitáros emblematikusan gyilkos riffjei (láttadakezét?!) adják. Hiába dobták be tehát rögtön másodiknak a Curse The Godsot, majd a Mad Butchert és a Life Without Sense-t is, az első etap inkább csak korrekt volt, semmint letaglózó. Mindezt pedig nem is az ezerszer hallott klasszikusok miatt sajnáltam igazán, hanem mert mindhárom dal, amelyik a legutóbbi Under Attackről bekerült a programba (kezdésnek a címadó, majd később a Dethroned és a Pathogenic), ebben a részben hangzott el.

A Total Desaster előtti, szalagról megszólaló intró alatt aztán valaki megfelelő állásba tolta a potmétereket, Mike gitárja pedig végre olyan hangerővel dörrent meg, ahogy ideális esetben kapásból kellett volna. A buli innentől már hibátlan volt, ráadásul két csemegét is kaptunk: mind az instru Thrash Attack, mind pedig a Black Death igazi kuriózum, amelyeket Schmier szerint először játszottak Magyarországon. Utóbbi kijelentést mondjuk nem szabad készpénznek venni, mivel a szakállt növesztett frontember szerint az utolsó pesti bulijukon az Exodus és a Sepultura játszott velük, a valóság azonban az, hogy a Pecsában a Heathen után, az Overkill előtt léptek fel.

Lassan harmincöt év thrashelés után ennyi feledékenységet persze még elnézhetünk Schmiernek, azért azonban kicsit haragszom, hogy a program kétharmadát ezúttal is az abszolút kiszámítható sztenderdek tették ki. Bár aláírom, hogy az utóbbi idők nagylemezei között akad pár szürkébb eresztés is, mégis válogathatnának kicsit merészebben az életműből. A Destruction tizenkét lemezzel rendelkezik (ha a Schmier nélkülieket is beleszámítjuk, akkor tizennéggyel), így igazán nem lenne nagy feladat kissé változatosabb szett összeállítása. Vagy ha a legnyilvánvalóbb nótákat semmiképpen sem akarják kihagyni, akkor az ezúttal is mindössze 70-80 perces programot kellene megnyújtani néhány további különlegesség beiktatásával.

Ettől eltekintve azonban, a hihetetlenül intenzív utolsó negyven percnek köszönhetően a Destruction ismét meggyőzött, szóval rám legközelebb is számíthatnak.

(K.G.)

Fotó: Fido, Underground Magazin