Shock!

Nem igazán leszek objektív. Már hogy is lennék, mikor már az év legelején sikerült elcsípni 2007 egyik legjobb koncertjét? Mert ugye rajongói elfogultság ide vagy oda, ha egy régi kedvenc még ma is annyira ki tud akasztani lehengerlő élő teljesítményével, hogy a buli kb. háromnegyedét libabőrös állapotban töltöm, akkor nincs miért eljátszani a tárgyilagos okostojást. Kezdeném először is ott, hogy a Europe-hoz való hozzáállásomat alapjaiban változtatta meg a 2004-es turnét dokumentáló Live From The Dark DVD: egyrészt ennek az anyagnak köszönhetően szerettem meg igazán az utolsó két lemezt, másrészt amit és ahogy azon a londoni bulin elővezetnek, az a műfaj magasiskolája.

Emberileg is közelebb került hozzám a csapat: a kifejtős, hosszú interjúkból kiderül, hogy a Europe reunionja talán a leghitelesebb az utóbbi években látottak közül. Ma már persze egyre kevesebb banda áll össze tisztán a pénz miatt, de Joey Tempestéknél érezni a kölcsönhatást, az összhangot és azt, hogy egész egyszerűen hiányoztak egymásnak a kihagyott évek alatt. Egész pontosan John Norum és Tempest hiányzott egymásnak, hiszen a hangszeres szekció gyakorlatilag végig együtt dolgozott különféle projektekben. Ha pedig kicsit elmerülünk a Start From The Dark lemez szövegeiben, még világosabbá válik az öt ember közötti kohézió, és jobban belelátunk, hogyan is élte meg a tagság az újra egymásra találást, mit várnak a közös jövőtől. Egy biztos: a Final Countdown sikereit nem tudják, nem akarják megismételni. És ma már ugyan nem 10 ezer ember nézi meg őket az éppen aktuális turné állomásain, hanem mondjuk egy-két ezer (a bécsi Arena mondjuk olyan 5-600 fős befogadóképességű lehet, meg is telt szépen a hely), de ezek legalább igazi rajongók, akikre bizton számíthatnak. Nem mondom, hogy feltétel nélkül mindent elfogadnak tőlük, de megpróbálják megérteni, mit, hogy és miért csinál a banda manapság. Így volt ez velem is, és bizony végül is megtalált mind a SFDT, mind a Secret Society. Amúgy meggyőződésem (és nem csak én gondolom így, lásd Draveczki kolléga lemezkritikáját), hogy ez a két lemez a zenekar 94-ben és mondjuk 97-ben meg nem jelent munkája, csak a fáziskésés miatt most jött ki belőlük. Bennük volt, ki kellett engedni és bizonyára egyszer visszatérnek majd a hagyományosabb Europe-soundhoz – persze azt is modern formában.

De mi is az, hogy hagyományos Europe? Fogós refrének, fantasztikus gitárszólók? Hiszen ezekből bőven akad az említett két lemezen is: ha a Love Is Not The Enemy pl. nem hamisítatlan Europe, akkor nem tudom, mi az – nem véletlen, hogy ütős nyitószámnak bizonyult. Mi a gond az Always The Pretenders-szel? Ugyanúgy megállja a helyét, még ha a Superstitious is a következő dal a műsorban. Let The Children Play? Élőben egyszerűen isten! Sajnos nagy kedvencem, a zseniális, végtelenített Norum-szólóval megspékelt Devil Sings The Blues nem hangzott el, de nem lehetett panasz a Getaway Planre, sőt, a címadó Secret Societyre sem. A SFTD-dalok is ütnek élőben és bár az America kimaradt, a Flames bizony harapott helyette is, a címadó és a Got To Have Faith pedig már az új korszak slágerei (a Got To Have egyenesen a ráadásblokkot nyitotta).

Régi klasszikusokból is bőven kijutott, bár az örömbe némi üröm is vegyült: máshol volt Wings Of Tomorrow és/vagy Time Has Come, itt sajna nem, és a Carrie akusztikus verziója sem a Dreamerrel hangzott el egyvelegben, mint mondjuk a turné milánói állomásán. Érdekes volt ellenben Mic Michaeli diszkrét Hammond-alapozása Joey akusztikus előadása alatt – nem emlékszem, Pesten is így nyomták-e két éve, mindenesetre jól sült el (és, nem volt 10 perces hálistennek).

Mic nagy pillanatai amúgy két abszolút kedvencemben kaptak helyet: a Sign Of The Times a szokásos zongora-bevezetővel kezdődött, míg a Yesterday’s News-ban külön billentyűszóló is szerepel – remélem, sose kopik ki ez a két dal a programból, mert tényleg ezeket nevezném meg abszolút kedvencként, ha mindenáron választanom kellene. A SOTT nordikus monumentalitása egyszerűen hátborzongató, míg a Yesterday’s lüktetése páratlan – ilyen húzós hard rock tételt kevesen írtak rajtuk kívül. Ráadásul beletettek egy Gillan-Blackmore-féle ének-gitár párbajt is a nótába, ami felettébb szórakoztató volt – látszott, hogy Norum és Tempest legbelül még mindig őrzik 15 éves énjüket, amikor a próbateremben bohóckodva próbálták elnyomni kedvenc Thin Lizzy és UFO nótáikat. Magyarul: ugyanolyan síkhülyék, mint akkor lehettek.

Nagyon örültünk a Prisoners lemez egyetlen túlélőjének, a Girl From Lebanonnak is, amely akárcsak a DVD-n, itt is Norum szólójából bontakozott ki, annyit volt a különbség, hogy ezúttal egy kis össz-zenekari blues jamet is beiktattak a hangszeresek – papíron az ilyesmi elcsépeltnek tűnhet, de szenzációs volt. Norum amúgy egyszer mintha rontott is volna a Seven Doors Hotelben, de hát annak fényében, amit az este többi részében művelt, mindez mit sem számít.

A Final Countdownról a Carrie-n kívül csak a végén érkezett a Rock The Night (szerencsére szintén nem túlnyújtva), majd a ráadásblokkban a Got To Have Faith után a Cherokee, végül pedig a nagy sláger, amelyet unhatunk ugyan és fanyaloghatunk az erre az egy nótára feléledő közönségrétegen (amely azért jelen van ma is), de a nóta zsenialitásán ez mit sem változtat. Jómagam pl. azt terveztem, hogy ekkor majd szépen elindulok a ruhatár felé, de a szám egyszerűen odaszögezett a helyemre.

Sietni végül is nem kellett, mert a negyed kilenckor (!!!) kezdődött buli 10-kor véget ért, így kényelmesen indulhattunk haza. A nagy számban jelenlevő magyar fanok még nagyrészt maradtak, hogy megvárják, kijön-e a banda, mi azonban – mivel borítóinkat ügyesen otthon hagytuk – úgy gondoltuk, nem feltétlenül szükséges egy-két sztárfotóra netán órákat várni a hidegben, úgyhogy a távozás mezejére léptünk. Lelkesedésem mindazonáltal az egekben járt, nem bírtam tehát megállni, hogy ne vegyek egyet a méregdrága Secret Society-borítós T-shirtökből. Europe póló kapható ugyan itthon is, de ez a design konkrétan ezt a felejthetetlen estét fogja eszembe juttatni bármikor, amikor csak előkerül. Pain Of Salvation, Heaven And Hell, Kamelot, Trouble – nagyon kell pedáloznotok, hogy ezt az élményt übereljétek! (Persze azért nem aggódom, de csipkelődni csak lehet, nem?)