Shock!

Úgy alakult, hogy ezen a keddi napon több, brutális (?) muzsikáját színházzal keverő alakulat tette tiszteletét a Dürerben. Nem meglepő módon a középső teremben a lengyel Batushka tömjénfüstös szeánsza teltházat hozott, de az első európai headliner turnéját bonyolító római Fleshgod Apocalypse is szép számú közönség előtt mutathatta meg magát a nagyteremben. A szervezők szerencsésen ügyeltek arra, hogy a két színpad egyébként nagyjából azonos célközönséget vonzó előadása időben minél kevésbé fedje egymást, így a keringő is rendesen beindulhatott, és aki kellően lelkes volt, aznap este akár négy-öt fellépést is megtekinthetett. Jómagam az este zeneileg számomra leginkább értékelhető olasz főattrakciójára hegyeztem magam, de kapva az alkalmon, a felvezető hollandok műsorát is végignéztem.

A (természetesen) tolkieni ihletésű névvel hódító Carach Angren legutóbbi itthoni fellépését emlékezetes módon elsöpörte a nyári vihar a RockPartról, visszatérésükre pedig egészen addig kellett várni, míg a Balaton jégpáncélt növesztett, ők pedig a Dürer akolmelegében ezúttal már biztosra mentek. A black metalban klasszikusnak is nevezhető trió formációt élőben egy plusz gitáros egészíti ki náluk, akinek héthúrosának dörgése uralta a hangképet, ami esetükben már csak azért sem szerencsés, mert ha akad izgalmas tényező a hollandok muzsikájában, az egészen bizonyosan a hangulatfestő billentyűs finomságok környékén keresendő.

Így viszont maradt nekünk egy rettentő bőbeszédű, mikrofonállványként műanyag fekete kaszát szorongató frontember (a károgás miatt erre nem tennék esküt, de dalszövegeikben egy maratoni horrorsztori teljes forgatókönyvét előadhatták, elképzelésem sincs, hogy lehet mindezt fejben tartani), egy midi billentyűzete mögött pózoló másik ördögfajzat, és egy, a nagyot küzdő dobos a héttérben. Nem szándékom pálcát törni felettük, hiszen lemezeikből is inkább csak részleteket hallottam, de esetükben a vásári mulatságnak azt a rettentő kínosan komolykodós verzióját vélem látni, ami általában a legmesszebbre kerget a színpadoktól. Nem hallgatom el viszont, hogy fazonilag remekül illettek a Fleshgod elé, a gitártól megszabadult frontemberük pedig egy kiváló színházi karakter, csupán hangilag nem támogatta meg ebben az anyatermészet. Nem kellett azonban sokáig várnunk arra, hogy világosan kiderüljön, hogy miért nem lesz belőlük soha elsőligás zenekar.

Ne kerteljünk, a Fleshgod Apocalypse produkciójában is megvan ugyanez a giccsfaktor, és bár ránézésre ők meg egy barokkmániás utazó cirkusz benyomását keltik, esetükben lényeges különbség, hogy sosem érték be olcsó, vásári megoldásokkal. Eleve hatan vannak a színpadon (néhány billentyűs téma még így is gépről szólal meg), és láthatóan mindenki tökéletesen begyakorolta már a maga szerepét, amiből a rendkívül intenzív zene előadása közben sem esik ki egy pillanatra sem: akad itt bolond bárzongorista (egy valódi zongora társaságában), maszkja mögé elbújt, szemérmes MILF primadonna... A remek fényekkel megtámogatott műsorban nem is akadt üresjárat. A három gitáros frontharcos látványa is jóleső, egységes hatást kelt, az efféle, mérsékelt ripacskodást pedig éppen nemzetiségük okán nem tudom felróni nekik. A saját zászlóik (!) alatt felvonuló brigád minden részletében ki van találva, célkeresztjükben a Dürerénél sokkal nagyobb színpadokkal.

A már emlegetett, a billentyűsök (és gyakran sajnos az ének) kárára elbrutalizált hangzás inkább a korai szerzemények erősségeit emelte ki, mint a friss King albumét, amely pedig nagyjából a jelenlegi program felét adta. Egyetlen tétel (In Honour Of Reason) erejéig visszaástak a debüt Oracles lemezig is, a Labyrinth és a Agony pedig továbbra is masszív részét képezik a FA aktuális szettjének. Eredetileg hasonlóan szkeptikusan álltam a taljánokhoz, mint nem is olyan régen, ugyanitt a Nile esetében, hiszen otthon manapság már egyik brigád sem tud meghatni. Francesco Paoliék azonban – zenéjük puszta intenzitásával – végül Sandersékhez hasonlóan meggyőztek végül, és fenntartom azt a véleményemet, hogy zenéjük a szimfo-körítés nélkül is működőképes tudna maradni, más kérdés, hogy eredetiségük szenvedne csorbát annak elhagyásával, ahogy a rájuk irányuló reflektorfényből is nyilván kevesebb jutna.

Ma még azonban ilyen problémájuk nincs, a visszajelzések alapján ez a turné is igazi diadalmenetet hoz számukra, és biztosan sokat halljuk majd még a nevüket a színtéren. A Fleshgod Apocalypse egy roppant szépen kivitelezett rohammal rúgta be az új év ajtaját.

Fotó: Martina Šestić