Shock!

Nem nagyon szoktunk (én legalábbis személy szerint sosem) rocktogonos koncertekről írogatni, hiszen ahányszor csak ott jártam, mindig afféle gimis rocker-törzshelynek tűnt, ahol egymást nézegetik meg a zenekarok és azok haverjai, és a lényeg elsősorban a bulizás, nem pedig a zene.

Ez persze nem baj, de ennek megfelelően hullámzó volt a színvonal is, többnyire nem a annyira vájtfülű zenebarátokhoz, sokkal inkább a baráti közönséghez, és az éppen lázadó korba ért tinédzserek bajkeverőkhöz szólt a zene (csörömpölés) – hangsúlyozom, azon néhány alkalommal, amikor én magam jártam ott, tehát egyáltalán nem biztos, hogy ez a tendencia. Sőt, a szintén itt elcsípett Mithril koncert pl. kimondottan tetszett és az azóta már feloszlott Ground Zero-ban tevékenykedő cimboráim sem feltétlenül örülnének, ha “csörömpölőnek” nevezném őket. Akárhogy is, van feelingje a helynek, ha idősebb arcok nem is annyira érezhetik azt magukénak. Ezúttal pedig azért tettük meg az otthonunktól mintegy 5 perces gyalogutat, hogy egy bizonyos “Europe Tribute Band”-et nézzünk meg.

Europe Tribute Band? Nocsak, már ilyen is van itthon??? – kérdezheti az olvasó, magam is azonnal ezt tettem, amikor az egyik ingyenes programmagazint lapozgatva rábukkantam erre a koncertajánlóra. És a kérdést bizony nem kevés szkepticizmussal tettem fel, mint bárki, aki csak egy kicsit is ismeri/szereti a svéd alapbandát (úgy értem, a Final Countdown c. slágeren túli világba is elmerészkedett). “Hogy merészelik?!” – szisszentem fel egész konkrétan. Aztán arra gondoltam, mindenképpen kell egy esélyt adni a csapatnak, akárkik legyenek is, hiszen egyrészt a magyar tribute bandák között nem egy nemzetközi színvonalú akad; másrészt pedig feltételezhető volt, hogy maguk a zenészek is tisztában vannak azzal, mekkora fába vágják a bárdjukat – csapnivaló módon ezt a zenét eljátszani, hát ezt már csak nem vállalják fel. Plusz olyan zseniális dalokat, mint a Seven Doors Hotel, a Stormwind, a Prisoners In Paradise, a Heart Of Stone, az Open Your Heart, netán a Cherokee vagy a 2004-es lemezről a Got To Have Faith, mindig nagy élmény hallgatni (a Final Countdownt meg ugye illik utálni, hehe, pedig mekkora egy nóta az is).

Persze ez még egy eléggé kiforratlan produkció, amit egyelőre a zenekarvezető énekes-gitáros visz el a hátán: láthatóan full fanatikus a srác (a Force név is erről árulkodik, hiszen ez volt a Europe eredeti neve), nem sajnált éveket ölni John Norum és Kee Marcello témáinak megtanulásába (igen korrektül el is nyomta a valószínűleg nem egyszer igen komoly megpróbáltatást jelentő szólókat), helyén volt a hangja (talán még Joey Tempest sem rohant volna ki sírva a teremből, tehát nem volt kínos a dolog), sőt, még a frizurája is 80-as évekbeli, hehe. A zenekar egységessége azonban még némi kívánnivalót hagy maga után: a vokalista lányt én például biztos nem engedném szólót énekelni (a Prisoners-t egyedül nyomta el, háát…), a dobos játéka pedig úgymond igen messze van még Ian Haughland húzásától. Mindennek tetejébe borzalmasan is szólt a banda, erről persze legkevésbé sem ők tehetnek, hiszen a hangosító kolléga általában nem tartózkodott a helyén… Bár a slágereket jó sznob szokás szerint illik fikázni, meg kell, mondjam, legjobban a kétszer is elnyomott Rock The Night tetszett. Rögtön utána pedig a Heart Of Stone, aminek köszönhetően másnap csak Europe szólt a kocsiban, ennyit tehát már elért a Force: sokkal jobban megkedveltem a Final Countdown lemezt, mint eddig. Lehet még ebből a bandából bármi, én nagyon drukkolok, hogy idővel megüssék a Cry Free vagy a Jeff Porcaro Emlékzenekar szintjét. Addig azonban még hosszú és rögös az út: ride, ride, ride the wings of tomorrow… (www.europetheband.try.hu)

Ha már ott voltunk, megnéztük a második bandát is. Szerencsére a Storm zenekar koncertjéről sem kellett fejünket fogva távoznunk, sőt, kimondottan kellemes meglepetéssel szolgált a banda, amelyről azelőtt még sosem hallottam (gondolom, ezzel nem vagyok egyedül). Itt egy szemmel láthatólag rutinos zenészekből álló power-thrash-heavy metal fogatról van szó, amelynek nem csak a nagyon dekoratív, és e mellett korrektül éneklő, sőt, jól is frontemberkedő leányzó a fő vonzereje (haha, dehogyisnem!), hanem az első hallásra igencsak erősnek tűnő dalok is. Ezek, mivel magyar nyelvűek, persze tartalmaznak néhány megmosolyogtató szövegi furcsaságot (“szenvedés-pokoli rakéta”), de úgy gondolom, hogy ha pl. a Moby Dicket nem bántjuk ezért, akkor a fiatalokról se húzzuk le a keresztvizet emiatt. Hiszen a zene erőteljessége, a meggyőző hangszeres játék megfelelően ellensúlyozta ezt: néha az amerikai power-thrash bandák jutottak eszembe, néha éppen az imént említett Moby Dick, de a kicsit reszelős, ám tiszta női énekhang érdekes ízt adott az egésznek. A feldolgozások is nagyon jól sültek el: Iced Earth-Melancholy, Aces High, Number Of The Beast, We Will Rock You (a setlistet előre meglesve a Live Killers-es változatban reménykedtem és lőn!), Pokolgép-Újra Születnék, dupla sebességű Brékinduló – nagyjából ezek voltak, sőt, az előbanda kedvéért a Final Countdown galoppmetalos verzióját is elnyomták, na, meg a legvégén a Seasons In The Abyss-t.

Ez volt az egyetlen nóta, ahol az amúgy kiválóan teljesítő ütős nem volt annyira a toppon, de hát Lombardo témáiba bárkinek beletörhet a dobverője. Bár tulajdonképpen csak annyi történt, hogy az eszement pörgetések nagy részét elsumákolta, tehát alapvetően rendben volt ez is – a tempó azért húzott. Külön ki kell még emelni a kevésbé metalos, inkább családapa megjelenésű szólógitárost, aki talán a főnök lehet a csapatban, mindenesetre nagyon jól nyomta a feldolgozások szólóit és a saját dalokhoz is nagyon élvezetes díszítéseket kreált. Egyáltalán: jól megírt dalokat vezettek elő - egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a saját számok megtörnék a koncert lendületét, sőt, kimondottan jól estek fülemnek a Storm nótái a – legyünk őszinték – eléggé lerágott csontnak számító feldolgozások között. Én a csapat helyében merészebb lennék ezen a téren: legyen mondjuk Testament, Death Angel, Metal Church, Forbidden; vagy ha az ismertebb neveknél akarunk maradni, Justice-os Metallica, South Of Heavenes Slayer, netán Anthrax, Megadeth, Nevermore… Egyik nehezebb, mint a másik, de miért is ne?

Állítólag pár héten belül megjelenik az együttes első lemeze – ezúton is kérném a bandát, juttassanak majd belőle szerkesztőségünkbe, mert a magam részéről nagyon kíváncsi lettem arra is, milyen a Storm stúdióban. Sajnos honlapot sem találtam sehol (amennyiben létezik, megtalálását igencsak nehezíti a tucatnál is tucatabb zenekarnév, nem lehetne ennél valami fantáziadúsabbat???), tulajdonképpen már egy linknek is nagyon örülnék, mert arra is kíváncsi lennék, másnak milyenek a benyomásai (több fül többet hall, ugye). Amennyiben pedig a stúdiófelvétel esetleg a szokásos magyar metal gyerekbetegségektől szenved, maradnak a koncertek – Kiss Gábor kollégámat már biztos elráncigálom a következőre. Az ő szakértői véleménye sokat számít, hiszen a cimbora mind a női nemnek, mind a power-thrash műfajnak igen nagy rajongója.