Shock!

Vannak dolgok, amelyekre az isteni adottságon kívül semmi sem szolgálhat magyarázatul. Miközben ugyanis azt látjuk, hogy a hatvanas-hetvenes korosztály döntő többsége Ian Gillantől David Coverdale-en át Don Dokkenig rengeteget veszített hangjából, akadmak olyan kevesek is, akik mintha csak egyre jobbak és jobbak lennének az idő előrehaladtával. Ronnie James Dio mellett ebbe a kategóriába tartozik Glenn Hughes is, aki annak ellenére is topformában van, hogy idén tölti be a 66-ot, illetve igen komolyan és sokáig pusztította is magát a korábbi évtizedekben. Ennek ellenére a mára egy kedélyes, öreg hippi személyiségét magára aggató Glenn simán szembeszállhatna fiatalkori önmagával is, a verseny lefolyása pedig korántsem lenne egyértelmű. Vagy, hogy egy tök egyszerű, mégis sokatmondó dolgot említsek: miatta tuti, hogy nem kéne kihagyni a programból a Child In Time-ot ma sem.

Persze Ian Gillant sem akarom bántani, hiszen maximális tisztelet illeti mostani teljesítményéért őt is, Glenn azonban énekesként ma már abszolút más ligában mozog. Ráadásul Resonate címmel, nyolc év szünet után tavaly kiadott szólólemeze is bomba formában mutatta, így ez a bécsi este abszolút kihagyhatatlan volt bármely Deep Purple-rajongó számára (nyilván nem véletlen, hogy hazánk talán legnagyobb DP-fanatikusa, a Cry Free-frontember Scholtz Attila is ott csápolt az első sorokban). Glenn előtt egy 2013-ban alakult angol csapat, a női dobossal felálló Stone Broken melegített, akik az általam elcsípett hangfoszlányok alapján leginkább a Nickelback-vonalon próbálnak nyomulni. Sajnos körülbelül fél perccel azelőtt sikerült bejutnom a terembe, hogy elhangzott volna a „Thank you, good night!", így túl sokat nem láttam belőlük. Majd legközelebb.

Az előzetes setlistek alapján nem számítottam túl hosszú bulira Glenn Hughestól, hiszen a turné korábbi állomásain, és mint később kiderült, Bécsben is mindössze tizenhárom nóta volt terítéken, ám a dalokba beiktatott jammeléseknek, illetve Glenn sokszor bő lére eresztett, a szeretet fontosságát hangsúlyozó konferanszainak köszönhetően végül így is száz perc fölé csúsztunk. Amit pedig a bevezetőben írtam Mr. Hughesról, annak maximális tanúbizonyságát adta élőben is: egyszerűen zseniális volt, ahogy a faszi gyakran húsz-harminc centikről, ellenállhatatlan erővel énekelt a mikrofonba, függetlenül attól, hogy a csak rá jellemző magasakat hozta, vagy a középtartományokban mozgott. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben megfázással küzdött, így gyakorlatilag majd' minden dal végén kénytelen volt a hetykén a nadrágzsebéből félig kificcentett zsebkendőhöz nyúlni.

A program persze zeneileg is nagyon egyben volt: Glenn bőgőzése tökéletes összhangban dohogott Pontus Engborg vadállat dobolásával, így a dalok kifejezetten dögösen és húzósan szólaltak meg. Pontus a Mick Brown / James Kottak / Mikkey Dee iskolát képviseli, azaz látványosan és hatalmas erővel ütő, ízig-vérig rockandroll-dobos, így gyakran azon kaptam magam, hogy Glenn helyett kifejezetten őt figyelem. A turnén eredetileg a Resonate lemezen szereplő, illetve annak kapcsán produceri feladatokat is ellátó Søre Andersen gitározott, és állítólag Bécsbe is megérkezett, végül azonban valamiért haza kellett repülnie Dániába, így ezen az estén egy fiatal, beugró gitáros nyomta az öreg mellett, akinek személyazonosságát sajnos nem sikerült kiderítenem. Persze fülig érő vigyorral, roppant feelingesen játszott, és ugyanúgy igazi rocksztár-fazon, ahogy a többiek is. Nem mellesleg pedig a hammondos Lachy Doley-val együtt király vokálokat pakolt a dalokba.

A koncert kiválóan szólt, így tényleg már csak az volt a kérdés, lehet-e olyan dalcsokrot összeállítani Hughes tekintélyt parancsoló életművéből, ami után nem marad hiányérzet az emberben. És bár nyilván semmilyen szett sem lehet tökéletes vagy teljes (számomra most is a Seventh Star dalai hiányoztak), ez a koncert így is kerek egész volt. A Hughes-szólókról természetesen a friss Resonate volt hangsúlyos, hiszen erről három dal is bekerült a repertoárba (kezdésnek a Flow, majd a Stumble & Go, végül a ráadás első számaként a Heavy). Ezeken túl volt még Can't Stop The Flood és Soul Mover, a többi pedig Glenn egyéb formációitól hangzott el. A legnagyobb ovációt természetesen a Deep Purple-dalok kapták (Gettin' Tighter, Might Just Take Your Life, illetve a Tommy Bolinnak és Jon Lordnak küldött You Keep On Moving, majd a záró Burn), de a két Black Country Communionre (One Last Soul és ráadás előtti utolsóként Black Country) is igen hevesen reagált a közönség. Az egészen korai, Trapeze-időket csak a Medusa képviselte, a 2001 előtti szólólemezekről pedig semmi sem fért be.

Glenn mind dalszerzőként, mind pedig előadóként remek formában van, ez nem is lehet kérdés, ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy esze ágában sincs leállni, így remélem, sok kiváló koncerten fogunk még találkozni. Amíg ezt a szintet hozza, addig bármikor, bármilyen zenekarban vevő vagyok rá.

Fotó: Amanda Peniston-Bird, Simm City