Bár „A Rock Hangja" korát (és jóval fiatalabbakat) megszégyenítő aktivitást mutat, tehát folyamatosan jelen van a színtéren, őszintén megdöbbentem, amikor ráébredtem, hogy pontosan tíz éve nem láttam élőben. Pláne, hogy előtte három éven belül háromszor is sikerült elcsípni Glenn atyánkat, kétszer a Hughes-Turner formációval, egyszer pedig az akkoriban felfutó A38-on (utóbbi volt 2005-ben). Valahogy hallgatóként is kissé eltávolodtam tőle, pedig a Black Country Communion első albuma tökre tetszett. De az Öreg annyira pörög, hogy baromi nehéz vele lépést tartani.
Persze aki súlyos függőségből gyógyul, annak muszáj lekötnie az energiáit (ezzel még viccelődött is egy sort ezúttal), és egy zenésznek mi lehetne erre alkalmasabb eszköz, ha nem maga a zene? A próbák, a jammelések, a kreatív folyamat, a koncertek és minden járulékos tevékenység: interjú, közönségtalálkozó, klipforgatás, menedzseri egyeztetések satöbbi – minden bizonnyal pedig még meditációra és sportra is szakít időt Glenn bácsi, mert ahogy mondani szoktam: szeretnék majd 40 évesen fele ilyen jó formában leledzeni, mint ő a 64-et éppen betöltve. Időnként szoktunk azon gondolkodni szerkesztőségi és baráti körben, hogy a régi nagyok közül ki az hatvanon túl, akinek a hangja még mindig a régi. Úgy értve, hogy frankón és nem korához képest, és hát igencsak véges a lista: leggyakrabban Klaus Meine ugrik be, itthonról meg talán Pataky Attila, de Glenn Hughes még ehhez a szinthez képest is elképesztő, és nem hinném, hogy azért, mert jó estét fogtunk ki.
Ezzel együtt persze hamut kell szórjak a fejemre, mert ha nem Doug Aldrich csatlakozott volna Glennhez, nem biztos, hogy elzarándoklunk Bécsbe, bár a szombati nap azért minden sógori bulinál csábító időpont. Lényeg a lényeg, döntöttem, kimentünk, érdemes volt. Ami pedig aztán tényleg marha ritkán fordul elő Bécsben: minőségi nyitóbandára sikerült megérkezni, igaz, nem helyi csapat, hanem Hughes által felkarolt turnépartner melegített be. Persze ilyesmi is sülhet el rosszul, mint ahogy azt például a Winger/Markonee párosításnál és máskor már megtapasztalhattuk. Szerencsére itt nem roadolásért cserébe hurcibálták végig fél Európán Jared James Nichols trióját, hanem azért, mert valóban tehetséges, illetve ha esetleg mégis befizette volna magát, legalább volt minőségi mérce. A huszonpár éves énekes-gitáros és ritmusszekciója ugyanis nagyon feelinges, profi és szórakoztató blues rockot vezetett elő a rendelkezésre álló időben, rocksztáros kiállással, de mégis szimpatikusan: a főszereplő nem kicsit emlékeztetett a fiatal John Sykesra úgy külsőleg, mint énektudását tekintve. Zeneileg persze más vizeken evezett, pengető nélküli játéka sem Sykest idézte, de vélhetőleg ugyanolyan tűz és energia fűtötte, mint ami kollégájában izzott, amikor az először tudott szélesebb közönség előtt bemutatkozni. Jók voltak a nótái is, amelyek persze nem nagyon lépték túl a blues-standardek határait, de hát ez az este nem is a rockzene forradalmáról szólt. Épp ezért a Monarchia több sarkából érkezett, szigorúan harminc felettiekből összeverbuválódott közönség a műsor második felében már boldogan énekelte vele, hogy „don't you need it, baby can you feel it". Egyéb kérdés?
Persze nyilván nem lehet azt mondani, hogy Glenn Hughes triójának ezáltal fel volt adva a lecke, de mondjuk akármilyen elánnal is robbant be a Stormbringerrel a csapat, eltartott egy jó pár nótáig, amíg élvezhetőre sikerült keverni a hangzást, ami már csak az előzenekar tökéletes megszólalása, és az ugyanolyan felállás mellett sem volt igazán érthető. Először a rendezői jobbon, Glenn oldalán állva tűnt úgy, hogy belőle van sok (itt gyakorlatilag csak basszust, dobot és éneket lehetett hallani), aztán amikor nagy nehezen átverekedtem magam a csutkára megtelt teremben Doug oldalára, kiderült, hogy sikerült teljesen elrejteni a gitárt. Ettől függetlenül persze király volt minden, hiszen irdatlan húzása volt a zenének, csak valahogy furcsa volt látni és nem hallani Aldrich témáit és szólóit az elején... Aztán persze valahogy csak előkerítették a hangszert, talán pont az este meglepetéséül szolgáló Good To Be Badre, amely legalább annyira jól sült el, mint amennyire nem számítottam újkori Whitesnake-nótára. Mert ugye ment a sok okoskodás Doug kilépési indokai kapcsán, de én a magam részéről az első pillanattól fogva abszolút hihetőnek tartottam, amit erről mondott (miszerint ötéves kisfia miatt nem akar már akkora turnékat bevállalni, mint amekkorákat Coviék általában lenyomnak, és ettől függetlenül megmaradt a jó viszony). Bár nyilván van ebben valami pikáns, hogy pont Glenn Hughes mellett bukkant fel, valószínűleg tényleg jobban bevállalható egy ilyen rövidebb, mintegy húszállomásos túra, mint a Whitesnake egy-másfél-kétéves menetei.
És ezzel amúgy ki is fújt a Whitesnake-idézés, amiért külön pirospont jár – elég gáz lett volna, ha Is This Love-val meg Here I Go Againnel sápasztanak le, mint ahogy annak idején a HTP-nél sem jött be különösebben, hogy Highway Start nyomtak. Pláne, hogy Glenn életműve önmagában elég terjedelmes ahhoz, hogy bőven lehessen belőle szemezgetni, akár a covis Deep Purple-t is beleértve, ami természetesen már csak Nagy Andor kollégánk miatt sem maradhat ki soha. Így tehát a már említett Stormbringeren kívül megkaptuk a Sail Awayt, a maratoni Mistreatedet és a legvégén természetesen a Burnt, úgy általában pedig Glenn munkásságának egy elég korrekt keresztmetszetét némi Trapeze-zel, Hughes/Thrall-lal megfűszerezve, pár alapvető szólódallal (Soul Mover, Can't Stop The Flood satöbbi) és a legnagyobbat dörrenő Black Country Communion-nótákkal együtt. Komolyan mondom, a ráadást nyitó Black Country kollektíve levitte mindenki haját, a One Last Soulért pedig azonnal megbocsátottam minden idők legértelmetlenebb, legunalmasabb dobszólóját is, amelyből kifejlődött. A felesleges kalapálásért már csak azért is kár, mert Pontus Engborg stílusa végig baromi jól érvényesült, játéka húzós és ötletes volt végig a dalokban, amúgy pedig igen látványos, elmebeteg módon ütött, igazán felépíthette volna jobban a külön műsorszámot, ha már egyszer szükség volt (gondolom) rá, hogy a frontember megpihenhessen.
Kontrasztnak akár meg is említhetjük Doug önálló szólóját, amit viszont pont annyira és úgy nyújtott el, hogy nem ment az élvezhetőség rovására (Zakk Wylde figyelmébe is ajánlhatná valaki esetleg). Glenn pedig Glenn: ahogy fentebb is leírtam, a faszi lényegében zseniálisabb, mint valaha – a hangja elképesztő még mindig, emellett pedig remek basszer és karizmatikus előadó is egyben. Még a „zene a gyógyszer" szónoklatai is szerethetőek, valahogy őt tényleg körbelengi valamiféle spirituális aura, semmi erőltetett kötelező-jelleget nem érezni akkor sem, ha a helyszínt és a közönséget méltatja. A három teljesen eltérő figura közötti kölcsönhatás abszolút érezhető volt, amit remek volt látni amellett, hogy a fantasztikus dalokat is méltóképp szólaltatták meg. Pláne, hogy folytatása ennek a turnénak nem lesz, ahhoz vélhetően mindenki túlságosan elfoglalt, és kiadni sem feltétlenül érdemes erről bármit. Ezt élőben volt jó látni, érezni, átélni, és jó lesz rá visszaemlékezni az évvégi listázáskor, illetve bármikor, ha Aldrich vagy Hughes bármelyik következő munkájával ismerkedünk majd.
Fotó: Amanda Peniston-Bird, Szene
