Shock!

Bár Steve Lee két évvel ezelőtti, tragikus és értelmetlen halálára nincsenek szavak, nem lehetett kérdés, hogy a Gotthard továbbmegy, hiszen ő maga sem akarta volna másképp. Viszont Svájc vezető rockbandája mindig is nagyon egységes képet mutatott kifelé, összetartásuk példaértékűnek tűnhetett, ezért is nem volt mindegy, ki kerül a karizmatikus és zseniális hangú énekes helyére. A menedzsment shortlistje nyilván impresszív lehetett, de az is teljesen nyilvánvaló, hogy a zenekar számára az eltérő fazon, a kissé hasonló hangfekvés és az emberi oldal volt a legfontosabb. Így a pletykaszinten felmerült Jeff Scott Soto még véletlenül sem kerülhetett be a Gotthardba, bármilyen izgalmasan is hangzik egy ilyen párosítás (meg persze a Journey-sztori után JSS sem hiszem, hogy elvállalta volna a markáns frontember pótlását...), de más nagy névre sem lehetett számítani.

A végül kiválasztott és nagy dérrel-dúrral beharangozott Nic Maedert ugyanakkor igen sok kritika érte csatlakozásakor, főleg, amikor az első koncertfelvételek kiszivárogtak. Én direkt nem nagyon néztem ilyesmit, ha pedig mégis, nem vontam le belőle messzemenő következtetéseket, inkább megvártam a Firebirth lemezt, ami viszont nagyon is tetszett. Persze a „hasonló, de mégse olyan jó hang"-gondolat nekem is megfordult a fejemben, de az ilyen összehasonlításoknak általában semmi értelme, pláne hogy Lee tényleg a jelenkor talán legkirályabb európai hard rock énekese / frontembere volt, és a zenekar fentebb említett kiválasztási szempontjait mindvégig tiszteletben tartottam. Szó sincs persze arról, hogy magamra erőltettem volna Nic elfogadását, mert a srác saját jogán is jó énekes – ilyen persze sok rohangál a világban, de a Gotthard mégiscsak őt választotta ki és megérdemelten. Erről élőben sokan meggyőződtek már ez elmúlt hónapokban is (kissé le is csendesültek a kritikus hangok), most pedig a magyar közönségen volt a sor.

 A nagy esemény előtt jó volt ismét látni a magát immár jogerősen is P. Boxnak nevezhető Kori-féle debreceni csapatot, akik stílusban és színvonalban is tökéletesen illettek a Gotthard elé. Sokat írtam már róluk ezeken a hasábokon is, nem szívesen ismétlem magam és nincs is szükségük méltatásra, de ha már az egyik konferanszban szóba került, tennék egy megjegyzést egy konkrét téma kapcsán. Nem biztos, hogy érdemes lenne ahhoz ragaszkodni, hogy színházban tartsák a pesti akusztikus bulit, főleg, mivel már kétszer is elmaradt, és nagyon régóta húzódik. Technikailag megfelelő hely bőven akad a fővárosban, viszont a potenciális közönség elveszítheti a lelkesedését, ha ennyire elhúzódik a megvalósítás. Mivel én láttam a műsort két éve, biztos elmennék rá Pesten is, de ez nem biztos, hogy elég, és fontos lenne, hogy minél többen lássák a produkciót. Persze „sima" koncertnek is örülünk bármikor, főleg, ha máskor is lesznek olyan bátrak, hogy kihagyják a Zöldabíbort (ami amúgy pont azon elcsépelt dalok közé tartozik, amit még én sem unok meg soha).

A Gotthard nem sokat szarozott, minimális intrót követően robbantak a színpadra a Dream Onnal, amit megszakítás nélkül követett a nem kevésbé kiváló Gone Too Far. A nyitó kettős alatt pedig közelről is szemügyre vehettük és fülben is letesztelhettük Nicet. Nos, a srác remekül vizsgázott: hangja valóban Lee mesteréhez hasonlatos, de mégis a sajátja, megjelenése kicsit nyegle (elsőre egy szemtelen kölyök benyomását kelti), de szimpatikus, és jól bánik a közönséggel. Még azok is pillanatok alatt a tenyeréből ettek, akik a koncertfelvételeket még esetleg kritizálták. Persze talán nincs is igazán nehéz dolga, hiszen a híresen lojális Gotthard rajongótábor nálunk is empatikusan fogadta a csapat döntését, megértve, miért is fontos folytatniuk. Apropó, rajongótábor: már a 2005-ös első Gotthard bulin is sokat tanakodtunk ismerősökkel, honnan került elő ez a sok ember, és ugyanők miért nincsenek jelen más hasonló eseményeken, de a választ a mai napig nem sikerült megtalálni. Kár, mert ugyanekkora nézőszám igen jól mutatott volna House Of Lordson vagy Lynch Mobon, Lillian Axe-en is – na sebaj, ezek (nem)látogatottságáért abszolút nem a Gotthard felelős, hiszen saját lehetőségeikhez képest ők tényleg mindent megtesznek a rockzene népszerűsítéséért. Eleve hatalmas dolog, hogy „régi" bandaként újkori dalok alkotják a program gerincét (még a ráadások is kizárólag „feltámadás" utániak), pláne, hogy a legnagyobb régi sláger egy olyan feldolgozás, amit már mások tettek sikeressé, szintén feldolgozásként (na, melyik is ez?).

Akármi történjék is a jövőben, nekem személy szerint mindig az amcsi feelingű Gotthard tételek lesznek a kedvenceim, mint a szerencsére kihagyhatatlan Sister Moon vagy a Mountain Mama, és így természetesen a hasonló hangulatú Starlightnak örültem legjobban az új lemez képviselői közül. Ez persze nem jelenti azt, hogy a borultabb Story's Over vagy az első(ként megismert) Maeder / Gotthard szerzemény, a Remember It's Me, netán a Right On ne szólalt volna meg zseniálisan. Lírában is nagyon erősek a srácok, de a vonatkozó csúcspont nem az akusztikus blokk, hanem az első harmadban, Steve emlékére eljátszott One Life, One Soul volt, ami vélhetőleg már örökre más értelmet kap, de jó is ez így. Emelkedett pillanat volt, és akár még emellé is belefért volna a „hivatalos" emlékdal, a Where Are You, de úgy látszik, nem akart sokat szomorkodni a csapat (volt rá idejük bőven), sokkal inkább rock'n'roll módon szeretnek emlékezni az eltávozott barátra – ezt nyilván maga az érintett sem gondolja másként, akárhol is van.

A tragédiák gyakran még jobban összekovácsolnak közösségeket, és ez a Gotthardra is igaz lehet: ha valakikről, hát róluk csont nélkül elhiszem, hogy igazi baráti társaságot látok a színpadon, akik minden percét élvezik az egésznek. Persze sokatmondó az is, hogy Steve halálán kívül egy gitároscserét és a mindenkori session-billentyűs helyét leszámítva két évtizede lényegében változatlan a felállás. Azt is elhiszem, hogy plusz ráadás csak akkor van, ha jó a közönség – a legvégén legalábbis nagyon kellett követelni, hogy a Top Of The World is felcsendüljön. A Gotthardnak tehát sikerült talprállnia, és ismét rácáfoltak minden, Svájc és a rock'n'roll paradox kapcsolatát feszegető sztereotípiára (amelyek persze ettől még lehetnek igazak) – reméljük, még sokszor félresöprik előítéleteinket!

Fotó: Molek Csaba