Shock!

Valahol ironikus, hogy az elmúlt pár héten hetven feletti/körüli előadókat néztem meg, szinte egymás után, és bizony azt kell mondjam, hogy köröket vernek a mai generációra. Persze hosszan lehetne megint azon merengeni, hogy a műfaj nagyjai öregszenek, olyan utánpótlás a huszonévesek szintjén nincs nagyon, akik stadionokat töltenének meg, kis túlzással élve húsz-harminc év múlva meg már mi is a nyugdíjas otthonban fogunk szundikálni a hintaszékben, vastag pokróc alatt. De addig még sok idő van, Iggy Popból meg pont egy, és 72 éve ellenére tiszteletre méltó módon ugrálta végig a másfél órát a Budapest Park színpadán. A legtöbbet fotózott félmeztelen felsőtestű rockelőadót nézhettük meg párezren ezen a júliusi tökéletes nyári estén.

Sokan vélhetően azért jöttek el megnézni, mert (csúnyán fogalmazva), látni kell a legendát, mielőtt még meghal, sokan meg azért, mert tényleg szeretik, és kíváncsiak voltak a többnyire a '70-es éveket idéző slágerparádéra. Iggy Pop nem vacakolt sokat, kijött, és az 1969-es keltezésű I Wanna Be Your Doggal beindította a közönséget, olyannyira, hogy már rögtön lement pacsizni az első sorokhoz. Pózolt, ugrált, csavarta a testét, intim mozdulatokat imitált a mikrofonnal, és ugyan láthatóan jobban kell kapaszkodnia a lépcsőzésnél, de a fékezhetetlen energia még mindig annyira a sajátja, hogy a hetven feletti féktelen öregemberekre az iggypapi jelzőt (én kérek elnézést a szóviccért) hivatalosan is a magyar nyelvbe kellene iktatni.

Iggy nem vacakolt azzal sem, amikor arról mesélt, hogy dolgozni nem akart, csak jól akarta érezni magát, ezért kipróbált mindent, drog, alkohol, buli. Az ebben az időszakban készült dalok 2019-ben előadva még mindig mágikusak, és bennük van az a megfoghatatlan energia, ami miatt még mindig működnek és ugrálnod kell meg libabőrös leszel tetőtől talpig. A közönség is vette a lapot, a többnyire inkább harmincastól felfelé ívelő korosztály énekelte a dalokat (legalábbis ahol én álltam), Iggy meg is hálálta a törődést, többször lement az első sorokba fürdőzni, ennyit szerintem életükben nem tapogattak még az ott állók egy hetvenes öregember testét: volt, aki átkarolta, és úgy kellett kiszakítani a biztonságiaknak, hogy tovább tudjon haladni – a rajongói szeretet nem ismer határokat, ugye.

De hát ki nem érezné jól magát egy The Passenger, egy hipnotikus Skull Ring, egy pszichedelikus T.V. Eye és még mondjuk a Real Cool Time hallatán? Aztán a David Bowie-feldolgozásnál (The Jean Genie) rájössz, hogy a Queens Of The Stone Age innen lophatta a One One Knows riffjét, a záró Real Wild Child meg tényleg megmozgat, aminek hallatán szinte el is morzsoltam egy könnycseppet, mert ezzel a számmal (és lemezzel) ismertem meg Iggy Pop zenéjét 1986-ban. Más kérdés, hogy a dal 1958-as eredetijét sok évvel később hallottam, és érzésem szerint sokan nem is tudják, hogy nem saját szerzemény, annyira hozzánőtt James Newell Osterberghez ez az ikonikus seggrázós téma. Iggy meglepően jól énekelt, tényleg.

És mivel tíz óra lett hirtelen, a Nick Cave-feldolgozásra már nem jutott idő, pedig Iggy próbálta visszahívni a zenészeket, aztán jól a földhöz is baszta a mikrofonállványt, de hát büntetést fizetni nem szeret senki. Így a végén pedig elárulom, hogy életem első Iggy Pop-koncertjén vettem részt, és ugyan ez bakancslistás kipipálás volt, de bőven felülmúlta a várakozásaimat, és csak titkon bízom abban, hogy nem az utolsó alkalom volt, hogy láthattam a löttyedt-szottyadt vénember testét.