Az Iron Maidnemet ahányszor csak tehetem, mindig megnézem. Nincs is ezen mit csodálkozni, hisz az Iron Maiden nagy kedvencem, Töfiék meg egy minden igényt kielégítő, profi tribute zenekar, hatalmas repertoárral.
Szép estének néztem tehát elébe ezen a szombati napon is, előbb azonban még végig kellett szenvedni egy borzalmas előzenekart. Mikor beléptem a Wigwamba, épp egy fájdalmas Motorbreath átírat szólt, ami előrevetítette a későbbieket. A Metallicán kívül sajátokat nyomtak meg két feldolgozást, a Motörheadtől az Ace of Spades-t meg a Faith No More-tól a Digging the Grave-et. Különösen az utóbbi volt borzalmas. A saját dalok leginkább az itthon nagyon futó TCS/Depresszió vonal felé próbáltak mozogni, de nem túl nagy sikerrel.
Az énekes hangja erőtlen, sokszor hamis, a dobos pontatlan és a zene is úgy, ahogy van totál fantáziátlan. A zenekar nevét nem sikerült megértenem, de talán nem is baj, így esetleg a későbbiekben mindenféle negatív előítélet nélkül leszek majd képes hozzájuk állni, ha netalán összefutnánk. Mondjuk addig még nagyon sok lesz a tennivalójuk, mert ez így, finoman szólva is színvonaltalan. Tizenegy után nem sokkal kezdődött a Maiden orgia a Seventh Son kezdő Moonchilddal. Mint szinte mindig, most is sokat nyomtak Töfiék erről a lemezről, mely kétséget kizáróan a Maiden “legagyasabb” lemeze. Elhangzott mindjárt a műsor elején a The Evil That Men Do, az Infinite Dreams, de persze a címadó sem maradhatott ki. Szemezgettek persze más lemezekről is, de a legnagyobb meglepetés a Back in the Village volt a Powerslave lemezről, amit még sosem volt szerencsém hallani élőben, sem a Maidentől, sem pedig hazai helytartóiktól.
Körülbelül 40-50 perc muzsikálás után következett a már jó előre beharangozott Best of the Beast-set, precízebben fogalmazva az egész klasszikus lemez elejétől a végéig, cakli-pakli. Mindenki tudja, hogy ez a lemez egyike minden idők legfontosabb metal alkotásainak, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót, elég annyi, hogy állat volt! Az meg ismét csak Kiss Zoliék fanatizmusáról ad tanúbizonyságot, hogy még a lemez újrakiadásának bónuszát, a Total Eclipse-t is elnyomták. Persze ezzel még korántsem volt vége a bulinak, érkezett még legalább 5-6 dal, köztük olyanok, hogy Running Free, Iron Maiden, Fear of the Dark, az utóbbi éveket egyedül képviselő Wicker Man, meg az elmaradhatatlan Wasted Years, így végül sikerült jóval kétórányi játékidő fölé csúsznunk a koncert végére.
A zenekar persze megint majdnem teljesen hibátlanul játszott, alig akadt egy-két apróbb baki, ezért a szokásos szőrszálhasogatástól most eltekintenék. Feltétlenül ki kell emelni viszont a Retek komát a dobok mögött váltó Krecsmarik Gábort, aki nem más, mint a Nemesis basszere!!! Ahhoz képest, hogy nem ez az elsőszámú hangszere, nem lehetett belekötni a játékába, sőt az igazat megvallva nekem picit még jobban is tetszett, mint Retek. Le a kalappal! Elhangzott egy fontos bejelentés is a bulin, nevezetesen, hogy a banda egy még nagyobb szabású koncerttel készül megünnepelni idén tíz éves fennállását: a szülinapi bulin elejétől a végéig elhangzik majd a Maiden öt legklasszikusabb albuma, vagyis a Number of the Beast / Piece of Mind / Powerslave / Somewhere in Time / Seventh Son ötös. Bele se merek gondolni, ez mennyi játékidőben, de már most alig várom, tekintettel leginkább a Maiden által méltatlanul hanyagolt Somewhere in Time lemezre. Feltankolok majd néhány sört, aztán mehet a móka! nagy buli lesz, az tuti!
