Shock!

Kevés lehangolóbb koncerthelyszín létezik a Dürer Kert kisterménél. Sajnos ez a hely semmilyen szempontból nem megfelelő minőségi koncertek rendezésére (bár inkább látogatóként vagyunk alkalmatlanok arra, hogy minden szempontból kifogástalanul érezzük magunkat...), de hát ugye mit várunk egy egykori iskolaépülettől. Az a helyzet, hogy a fővárosban nincs igényes (rock/metal) koncerthelyszín olyan zenekarok számára, akik mondjuk úgy száz embert vonzanak. És itt a szegény ember vízzel főz esete jön elő, így örüljünk annak, hogy egyáltalán létezik a Dürer Kert, és annak is a nagyobb szobányi kisterme. És örüljünk annak, hogy a Jeff Loomis szólóturné hozzánk is eljuthatott.

Pontosan akkor értem oda, amikor a Monuments levonult a színpadról, Jeffék pedig fel, megejtették a rövid beállást, majd mindenféle cécó nélkül belevágtak a koncertbe. Nem hiszem, hogy óriási titok lenne, mennyire kedvelem Loomis játékát, és most mindegy, hogy a Nevermore-ról vagy a szólólemezeiről beszélünk: ha öt kedvenc gitárosomat kellene felsorolni, egészen biztos, hogy köztük lenne. Akár órákig el tudnám nézni, ahogy gitározik, teljesen mindegy, hogy csak riffeket ont óraszám vagy szólózik. És most eltekintek attól a ténytől is, hogy emberileg mennyire kedvelem Jeffet, aki hihetetlenül kedves srác.

Ám most az a különös helyzet állt elő, hogy egészen egyszerűen nem „kapott el a feeling". Valahogy kevésnek tűnt nekem, hogy kijött Jeff és a három kísérőzenész (akikről elég annyit elmondani, hogy ugyan aranyosak, de jellegtelenek mind egy szálig), eljátszottak egy dalt, megfordultak, visszafordultak, eljátszottak ismét egyet. Esetlen, gimnazista klubkoncert-jellege volt az egész fellépésnek. A show fokozásaként egyszer a jobb szélén álló gitáros srác, egyszer a fekete basszusgitáros mondott valamit a közönségnek, de a vége felé Jeff is felbátorodott és hozzánk szólt. Nem egy frontember-alkat, ezt eddig is tudtuk, érezhetően hiányzik mellőle egy karizmatikus arc, aki elviszi a hátán a bulit. Az is elég hervasztó volt, amikor két dal között töksötétbe borul a színpad, minek látni bármit is...

Készséggel aláírom, hogy gigantikus show-ról jelen esetben dőreség beszélni, és aki annyit várt, hogy lássa Jeffet gitározni magától egy karnyújtásnyira, az nem távozott elégedetlenül. Én meg olyan finnyás vagyok már, hogy nekem ez nem elég. Meg persze az is eszembe jutott, amikor élőben masszaként olvadtak össze a második lemez dalai (amit pedig komolyan kedvelek): milyen szomorú, hogy egy D-kategóriás death metal zenekarban kell Jeff Loomist látnom. Kár érte. Talán az is elmond valamit, hogy két elsőlemezes számnál kaptam fel a fejem, azokat csípőből vágom a mai napig, a többi valahogy ebben a túl hangos, túl kásás formában nagyrészt elment mellettem. Hozzá kell tennem: a Speak Of Nothing című új dal (annak ellenére, hogy az eleje pár pillanat elejéig szemtelenül Enemies Of Reality) bizakodásra ad okot. Joe Nurro (a lepukkant külsejű gitáros jobboldalt) az egyik nem instrumentális szerzeménynál a vokalista szerepét is betöltötte – egészen rettenetes módon. A legvégén pedig az ihsahnos dallamos részeket a fekete fiatalember énekelgette el, közepesen hamisan.

Ahogy eddig is feltűnhetett, nem nyűgözött le a koncert, még csak azt sem mondhatom, hogy átlagosan szórakoztam. Inkább azt mondom: ezt is kipipáltam, de azért elég nyilvánvaló, hogy Jeff Loomis ezzel a formációval ennél sokkal többet nem fog elérni. Látszik rajta, hogy teljesen jól érzi most magát, vidáman ugrált néha, bár ilyen „rosszul" játszani talán sosem láttam (a rosszul az ő esetében ugye relatív, ezt mindenképpen hozzá kell tennem), ami talán annak is betudható, hogy vélhetően több sör csúszott le a torkán buli előtt, mint az ilyenkor ajánlott.

A közönség nagy része láthatóan elégedetten távozott, én viszont egészen egyszerűen többet vártam, ez alkalommal a katarzis elmaradt. Ha lesz legközelebb, biztosan meg fogom nézni újra, és akkor talán megkapom azt a bizonyos pluszt is. (És csak zárójelben reménykedem egy bizonyos reunionban.)

További fotók:
Jeff Loomis