Shock!

A Szigetes Life Of Agony buli után szinte takra egy hónappal később újra láthattuk a világ legkisebb legnagyobb hangúját a saját zenekarával, egy sokkal intimebb (olykor már megdöbbentően bensőséges) hangulatú koncerten, az A38 tetőteraszán. Elképzelésem sem volt, milyen a fenti helyszín, így meglepetésként ért a teljesen kulturált módon felül és a Duna oldali részen befedett, nem zsebkendőnyi méretű, de nem is túl nagy terület. A színpad persze épphogy egy kis deszkaemelvény, de elfértek rajta négyen, még úgy is, hogy Caputo folyamatosan pörög, viháncol, rázkódik, táncol, bejárja azt a két négyzetmétert.

Fél kilenckor a zenekar csak úgy kisétál, Keith körülnéz, majd a tőle megszokott kedvességgel közelebb invitálja a nézőket, közelebb is megyünk, ami már bizarrá tette az egész estét, mert ugye nem mindennap figyelhet az ember cirka egy méterről (vagy akár közelebbről) zenekart (nem hazait, nyilván), ez még az én fotósárokhoz szokott egómnak is szürreális valamelyest. Azért mégiscsak, na. Arról nem is beszélve, hogy „fent” a színpadon mennyire más érzés lehet konkrétan beleénekelni az arcokba, mint egy nagyobb léptékű helyen, ahogy azt Caputo meg is teszi: pl. az egyik hangfalon ücsörgő hölgy homlokához nyomja a sajátját és úgy énekel tovább. De amúgy is folyamatosan pásztázza az arcokat és hosszú másodpercekre mélyed egy-egy tekintetbe, hergel mindenkit. Ezzel a pár apró gesztussal sokkal emberközelibbé varázsolja az amúgy is – a hely sajátos volta miatt főleg – abszolút meghitt hangulatot.

Mindeközben egy pillanatra nem áll le, aki a LOA-val nyáron látta, már nem lepődik meg, mennyire bele tudja élni magát a zenébe; konkrétan a zenével együtt mozog él és lüktet a srác, két dal között meg csak halkan megköszöni a közönségnek a tapsot, illetve a roadnak a segítséget, amint épp akusztikus gitárt nyom a kezébe, mert most a líraibb blokk következik. Igen, túláradónak és tulajdonképpen fura manírokkal telinek tűnhet, de mégsem az, Caputo így hiteles, és amikor már-már kozsóisztikusan a szeretetről mesél álmodozó tekintettel, egyik lábáról a másikra billenve, már mi is ábrándos tekintettel nézünk rá.

A cérnavékony, divatosan szem előtti frizurát hordó gitáros, a piercingelt, de leginkább kőművestanconcak tűnő basszusgitáros, és a játék közben sokat dohányzó dobos folyamatosan nézi egymást ill. Caputót, látszik, hogy nem hangról-hangra kigyakorolt műsor ez, élvezik ők is, ráadásul amennyire fiatalok, annyira jók is. Habár érezhetően nem az övék a terep, rajtuk is bőven lehet legeltetni a tekinteteket, főleg a tényleg feelinges gitárszólóknál ragad a szem a göndör hajú kölyökre.

Nem is tudom miért, de a Keith Caputo szólólemezek eddig kimaradtak nálam, így meg is lepődöm az energikus kezdésen, és az akusztikusan induló dalok is a végük felé valahogy mindig katartikus módon kiteljesednek. Azt meg mondanom sem kell, hogy mennyire jó érzés, ha egy ismeretlen zene már először magával ragad, így nem kétséges, hogy be fogom szerezni a lemezeket előbb-utóbb.  Az sem igazán egyértelmű, hogy ez inkább csajzene, mert kb. ugyanannyi srácnak is bepárásodik a szeme a végén a zongorával kísért daloknál, amelyekben Keith tényleg a saját lelki nyomorát mutatja meg lecsupaszítva, csak az zavar (legalábbis engem nagyon), hogy túlságosan előreszűrődik a duruzsolás hátulról, ki is zökkenek egy picit a merengésből.

Az Alice In Chainstől a Nutshell-lel tisztelegnek minden idők egyik legjobb énekesének, ekkor a road srác nyakába kerül az akusztikus, én meg nem is értem, hogy az AIC-ben miért nem KC énekel most. Borzongató élmény ez így. Tízkor a setlistes dalok véget érnek, és ugyan már csendrendeletnek kellene lennie, még két ráadásra visszajönnek, aztán búcsúzkodás, és ennek az estének is vége.  Energiafeltöltődés megvolt, köszönöm, és ha lesz legközelebb, gondolkodás nélkül megyek újra megnézni Keith Caputót.

További fotók:
Keith Caputo