Shock!

Tavaly egészen pontosan ezzel zártam a Keith Caputo koncertbeszámolómat: „Energiafeltöltődés megvolt, köszönöm, és ha lesz legközelebb, gondolkodás nélkül megyek újra megnézni Keith Caputót", ám legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből valóban lesz legközelebb, ráadásul egy év múlva.

Hihetetlenül élénken él még emlékeimben az A38 tetőteraszos, intim hangulatú fellépés, és ugyan azóta otthon vajmi keveset hallgattam Keith Caputo szólólemezeit – valahogy ez nem az a zene, ami otthon akkora élményt nyújt – nem volt kérdés, hogy meg kell nézni újra, mert ez a zene akkor él, ha ÉL. Értitek. Valami zavaros gondolat miatt úgy gondoltam, Caputo kezd, utána jön a Zoli Band, és jól meg is terveztem, hogy majd kényelmesen, viszonylag emberi időben hazaérek – persze nem így történt.

A Zoli Band vakfoltként működött eddig nálam, információként megvolt, hogy léteznek, és kb. mire lehet számítani, de sosem jutottam el odáig, hogy meghallgassak egy lemezt, annak ellenére, hogy Téglás Zoli hangját bármeddig el tudnám hallgatni. Valahogy a zenei világ sosem olyan volt körülötte, ami az ízlésembe betalált volna. Pontosan ezért (vagy ennek ellenére?) kellemes meglepetésként ért ez a hazai kísérőzenészekkel megtámogatott rövid óra, amikor nagyjából változatos hangulatú dalokat ismerhetett meg a Dürer csordultig telt terme. Ingyenes volt a buli, egyértelmű volt, hogy aki tud (és akar) az ott volt aznap. A gyertyafényes hangulatú daloktól kezdve, az olyan sztereotip képeket közvetítő szerzeményekig, mint az „amerikai sivatagon keresztülszelő sztrádán autózunk és közben dübörög a rákenról" tartott a hangulati skála, és nem mondanám, hogy minden dal levett a lábamról, de kellemes, mondhatni üdítő élmény volt látni/hallani Zoliékat. Volt tavaszi szél vizet áraszt, és teljesen bizarr, ahogy ez a magyart amerikai akcentussal törő, kétnemzetiségű srác a szívéből adja elő ezt az átformált népdalt. És volt még Fuel: Hemorrhage (In My Hands) is, ha minden igaz. Zenét kaptunk és érzéseket, azoknak, akik éreznek, és azoknak is, akik elfelejtették, milyen az. Tetszett, gyertek máskor is.

Keith Caputo érdekes jelenség, és ugyan a Life Of Agony az időnkénti koncerteket leszámítva érdemben nem létezik, mégis valahogy az emberek hajlamosak elfelejtkezni arról, hogy Keith jó sok éve szólóban (illetve egy ideje stabil szólózenekarral) járja a világot. Nincs az ember orra előtt, lemezboltban egészen biztos nem az első sorokban lehet megtalálni a lemezeit – már ha egyáltalán meg lehet találni valahol, jóval kisebb tömeget vonz, de mégis van tábora mindenfelé. Szomorúzene, nem feltétlenül szomorú embereknek.

Kevésbé volt meghitt hangulatú, mint a tavalyi koncert - ami nem meglepő -, itt nem volt zongorás merengés és lírai blokk sem, úgy, ahogy múltkor. Változatosabb setlistet kaptunk, több volt a rockosabb dal, és a pszichedelikus elszállás, előfordult, hogy Keith otthagyta a zenekart a színpadon, bontakozzanak ki nélküle. Szerencsére a közönséget nem ignorálta, sőt, bár egy hajszálnyival kevesebbet hagyta magát közöttünk, de megvolt a folyamatos interakció, egymás arcába bámuló együtténeklés törzsrajongóval, ölelések, ismerősök üdvözlése, közben megállíthatatlan pörgés. Keith benne él a zenében (vagy ő maga a zene?), nem is tudna másképp létezni. Életre kelti a hangokat, a jó ég tudja, mit művel ez a kis ember, de valami furcsa varázslatot hintett ránk, drog nélkül szédültünk bele a dalaiba.

Nutshell helyett most Girls Just Wanna Have Fun volt, amit a nyolcvanas években Cindy Laupertől hallottunk nagyon sokszor, ez a változat valami hidegrázósan súlyos, maga a tömény fájdalmas pszichedelia, látszik, hogy Keith is többet ad magából ez alatt a pár perc alatt. Lehetne nagy szavakat használni, hogy ez az a fajta zene, ami minden nyomorúsága ellenére felemelő, és, hogy a személyes kedvencem, a Nothing To Lose miatt már megérte ellátogatni a Dürerbe, de persze ez nettó hülyeség, megérte minden percért. A végén Téglás Zoli újra színpadon, két karakteres hang zárja az estét szép lassan, mi meg feltöltődtünk újra, és most leírhatnám a nyitó mondatot újra, így zárásképp. Legközelebb újra, köszönjük.

További fotók:
Keith Caputo
Zoli Band