Shock!

Ken Hensley ötven éve áll színpadon! Hihetetlen, nem igaz? Mivel pedig Ken barátunk ízig-vérig muzsikus, mivel mással is ünnepelhetné meg az elmúlt fél évszázadot, mint egy bensőséges, meghitt előadó-est körúttal? Szándékosan nem a koncert szót használtam, hiszen bár Kenen és egy szál gitáron vagy zongorán volt a hangsúly, többről volt szó ezúttal, mint egy-két órányi muzsikálásról.

Amellett, hogy a nóták között kedves és érdekes sztorikat is elmesélt, kérdéseket is feltehettünk, melyekre adott esetben kifejezetten kimerítő, több perces válaszokat is adott. Sokkal inkább volt ez tehát előadóest, mint koncert, de mindez nem is baj, hiszen a megjelentek így egy kicsit talán Ken Hensleyt, az Embert is megismerhették, és ezáltal egy nem mindennapi élménnyel gazdagodhattak.

Más kérdés, hogy egy hagyományosabb bulin milyen hangulat alakult volna ki, hiszen – ellentétben mondjuk Ken anyabandájával, a Uriah Heeppel, akiknek koncertjein szép számmal vannak fiatalok is – itt a publikum háromnegyed része a 40+ vagy – meg merem kockáztatni – 45+ korosztályból került ki. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Ken 67 lesz idén, mindez persze nem csoda, de az is valószínű, hogy ez a buli csak így, „csendesülős" verzióban volt működőképes, úgy viszont nagyon is.

Nyilván nem székeinken állva üvöltöttük végig a bulit, de vastapsban, lelkesedésben és érdeklődésben egy percig sem volt hiány. Mindez persze nem is lehetett kérdéses, hiszen aki egy Ken Hensley szólóprodukcióra eljön, nyilvánvalóan nem tegnap kezdte az ismerkedést az öreggel, hanem annak jószerivel teljes pályafutásával tisztában van. Jöttek is a bennfentes kérdések szépen sorban, és szegény Scholtz Attila – akit totál váratlanul ért az a megtisztelő szerep, hogy végigfordíthatta Kennek a teljes bulit – néha bizony csak kapkodta a fejét, amikor a rajongók olyan kérdéseket kezdtek boncolgatni, hogy a Heep történetének számos tagcseréje közül egy-egy mely időszakra milyen hatást gyakorolt. Ettől függetlenül tökéletesen megoldotta a feladatát, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy tisztjéről csak akkor szerzett tudomást, mikor az első nóta előtt bárszékén helyet foglaló Ken elkurjantotta magát, hogy „Hol van Attila, a tolmácsom?!" Ismerik ők azonban már egymást évek óta, ráadásul Attila sem ma kezdte a színpadi létet, így ez a kis spontaneitás csak hozzátett a hangulathoz.

A hangulathoz, amelytől gyakorlatilag az egész esemény sorsa függött. És bár ezúttal az olyan jelzők helyett, mint az őrült, izgalmas vagy túlfűtött sokkal inkább olyanokat kell említenem, mint családias, baráti és felhőtlen, nincs is ezzel semmi baj. Ken egész egyszerűen olyan nyílt, karizmatikus és közvetlen személyiség, hogy már puszta megjelenésével és azzal mosolyt csalt az ember arcára, ahogy szolidan integetve felkászálódott a neki fenntartott ülőalkalmatosságra. Jó érzékkel a Heep egyik klasszikusával, a Free Me-vel nyitott, és ha kicsit félszeg is volt a publikum, azért csak sikerült megénekeltetnie a jelenlévő 100-120 embert. Ezt követően sorra vette elő a dalokat úgy a szólókarrierjéből, mint a Heep lemezekről, és mikor épp kedve volt tartani egy kis szünetet, hát elmesélt nekünk egy kedves régi történetet vagy épp a kérdéseinkre válaszolt.

Saját muzikalitásával kapcsolatosan végtelenül szerényen nyilatkozott, kifejtve, hogy sokkal inkább tartja magát dalszerzőnek, mint muzsikusnak vagy énekesnek, és anélkül, hogy zenész-kvalitásait megkérdőjeleznénk, azt mindenképpen ki kell emelni, hogy tényleg remek dalszerző, hiszen dalai remekül működnek lecsupaszítva, egy szál gitár- vagy zongorakísérettel is. Tökéletes példa erre a Longer Shadows, a saját türelmetlenségét és nyughatatlanságát pellengérre állító I Don't Wanna Wait vagy akár a Heep-idők Wizardja is. Bár saját állítása szerint közel sincs azon a szinten, mint a vele egy ligában emlegetett Jon Lord vagy Rick Wakeman, ezt tudjuk be egy végtelenül szerény ember nyilatkozatának, és továbbra is adózzunk mély tisztelettel Ken Hensley komponálási művészete mellett zenei tudásának is. Ami azonban hangját illeti, nyilván nem véletlen, hogy mindig is szeretett igazi énekesekkel dolgozni, de ugyanakkor az is egyértelmű, hogy ha teszem azt ő énekli fel a Lulut, valószínűleg tízszer élvezhetőbb lett volna a végeredmény. Igaz, ami igaz, Ken hangja igen szűk korlátok között mozog, mivel azonban ő is tökéletesen tisztában van ezzel, meg egyébként is pontosan tudja, milyen témákat kell saját maga számára megírni, a végeredmény egyáltalán nem zavaró. Egyébként meg tegye fel a kezét, aki ilyen formában lesz 67 évesen!

Végül a sztorizós, beszélgetős részeket is beleszámítva Ken két órát töltött a színpadon, amelybe ígéretéhez híven régi Heep nóták vagy az első két szólólemezéről származó dalok épp úgy befértek, mint a kétezres évek szerzeményei, sőt még egy új nóta is, és a publikum természetesen ugyanolyan lelkesedéssel hallgatta valamennyit. Az előadás végén aztán Ken maga köré gyűjtötte a teljes Cry Free legénységet, hogy ha már egy rock-ikon buliján vagyunk, röfögjön egy kicsit a bőgő is, és megszólalhasson az a jellegzetes Hammond sound, ami az évtizedek alatt összeforrt a nevével. Szerintem az így előadott July Morning volt az este egyértelmű csúcspontja, azon meg végképp ledöbbentem, Scholtz Atka mennyire jól hozta David Byron jellegzetes sikolyait.

Különleges este volt ez, hiszen megismerhettünk egy olyan művész-muzsikust, aki a 20. század legnagyobb rock-ikonjai között foglal helyet, ráadásul mindezt igencsak közelről, barátságos, közvetlen és családias hangulatban tehettük. Örök emlék marad ez az este mindannyiunknak, ebben biztos vagyok.