Shock!

A Korn sok magyar rajongó szemében örökre leírta magát a 2 évvel ezelőtti szigetes koncerttel, és nem is szívesen vitatkozom azokkal, akik azóta nem veszik komolyan őket, mert bizonyos szempontból nagyon is igazuk van. Nem mintha rosszul játszott volna a csapat, sőt, de az a negyedórás szünet a buli közepén bizony tényleg ciki lett volna még egy amatőr zenekartól is, nemhogy egy olyan együttestől, ami tényleg korszakalkotó volt a maga idejében…

Jelenleg már nemcsak Head nincs a bandában, de David Silveria is felfüggesztette Korn-tagságát, ezért aztán roppant mód érdekelt, mit produkálnak a Slipknot mester Joey Jordisonnal a dobok mögött – megjegyzem, még érdekesebb lehetett volna a buli, ha a megjelenés előtt álló új lemezt felkrampácsoló Terry Bozzio a turnét is bevállalja – így nem volt mit tenni, irány Sopron és a VOLT Fesztivál. Szigetes fiaskó ide vagy oda, az már a jelenlévők számából is látszott, hogy a Korn még mindig a nagy bandák közé tartozik. A legprofibb és legjobban szervezett hazai vidéki fesztivál nagyszínpada előtti szabad tér teljesen megtelt, olyan 6-7 ezren biztosan összegyűltek a mezőn. Nem tudom, kinek a perverz ötlete volt a Kispál és a Borzot játszatni közvetlenül Jonathan Davisék előtt, én mindenesetre nem is voltam hajlandó végigszenvedni őket, és ez most az az alkalom, amikor inkább még a véleményemet is megtartom magamnak ahelyett, hogy közhírré tenném, mindenkinek jobb így.

Előre leszögezem: a Korn pusztán zeneileg kimondottan jó volt. Nem volt céltalan tökölődés meg sufnifalak közé való bénázás, csak egy igen sűrűre húzott greatest hits program atom hangzással, keményen, durván. Ennek ellenére nem tudtam zavartalanul átadni magamat a színpadról lejövő zenének, több szempontból ugyanis szimplán nem értettem, mi zajlik odafent. Attól, hogy most történetesen éppen Jordison ül a dobok mögött, a Korn még nem a Slipknot, ahol egy kisebb hadseregnek kell serénykednie egyszerre a deszkákon. Az első részen tevékenykedő Jonathan – Fieldy – Munky hármas mellett egy turnégitáros jelenléte tiszta sor (a Sevendust bárdista Clint Lowery segítette ki őket), a mansonosan kikent, tépett fejű sampleres-billentyűs szerepeltetése is védhető, de mondja már meg nekem valaki, hogy mire kell nekik két és fél dobcucc? Merthogy ennyi volt… Jordison középen álló cájgja mellé még felállítottak egy másik komplett szerelést, jobbról pedig a biztonság kedvéért egy minimálcuccot is, hogy a szintén folyamatosan színpadon lévő, Jonathant némi háttérüvöltözéssel kisegítő szőkesörényes zúzóember is nekieshessen néha a bőröknek. Ha mindez a hajcihő hallatszott volna a végeredményen, azt mondom, oké, de egyáltalán nem ez volt az ábra. Jordison egymaga is olyan erővel és feszességgel üt, hogy az bármilyen bandát elvisz a hátán, így aztán a másik két dobos nem is befolyásolta jelentősen a megszólalást. Nyolcan sem szóltak vastagabban vagy erőteljesebben, mint ahogyan azt egy ötfős Korntól is el lehetne várni normális esetben.

A Here To Stay, Twist, Good God nyitással még akkor sem lehetett mellényúlni, ha egyébként a csapatról az elejétől fogva ordított, hogy igazából nem nagyon érdekli őket a koncert. Munkyn néha még fel lehetett fedezni egy szikrányi kis lelkesedést, Fieldy azonban végig faarccal tolta le a műsort, és ha egy banda automatára áll akció közben, az sajnos sosem tesz jót a hangulatnak. Még szerencse, hogy egy ehhez hasonló fesztiválfellépésen a sok rásegítőnek köszönhetően a közönség egy tetemes részénél másodlagossá silányulnak az objektív tényezők, így aztán a tömeg lelkesen őrjöngte végig a Korn életmű legjavát. Ettől azonban még nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy az ember lássa az ünnepélyes fekete skótszoknyában megjelenő Jonathan-en, hogy csak az orvostudomány fejlettségének köszönhetően van még egyben. Szó se róla, megpróbálta ő hozni a kötelezőt, hangja azonban már annyi sincs, mint régen, így még szerencse, hogy háttérőrjöngő barátunk mellett Munky és Lowery is vastagon rásegítettek az énektémákra. Nem túlzok, Davis torka tényleg annyira nullán volt, hogy mankók híján alighanem élvezhetetlen is lett volna az egész produkciója. Egyes rocksztárokkal ellentétben Jonathan mondjuk nem is nagyon titkolja a problémáit, vagy csak már a látszatra is magasról tesz, ki tudja. A szintiállvány alatt mindenesetre végig ott posztolt egy nagydarab kopasz egészségügyis figura, mellette meg egy hatalmas oxigénpalack, hogy az énekes minden egyes dal után (!) hátracsoszogjon és szippantson belőle egy kis friss ájert.

A fent részletezett zavaró tényezőktől elvonatkoztatva egyébként kellemes volt hallgatni a régebbi és újabb keletű Korn szerzeményeket. Én különösen az első két albumot meg a másképp jó, de mestermunkának is simán nevezhető Untouchablest szeretem tőlük, de az évek során megkedveltem azokat a lemezeiket is, amik annak idején nem nagyon jöttek be, így aztán nemcsak a végén kis One részlettel megbolondított Shoots And Laddersnek vagy a tényleg nem várt Divine-nak tudtam örülni, hanem a Somebody Someone-nak vagy a Got The Life-nak is. Néhány nagy pillanat azért a slágerek közül is kimaradt, nem volt példának okáért No Place To Hide, A.D.I.D.A.S. vagy Make Me Bad sem, az Evolution című új nóta ellenben kimondottan izgisnek tűnt. Mindig is úgy gondoltam, hogy jól áll a csapatnak ez a dallamosabb, kevésbé direkt vonal, így aztán őszintén érdekel, mire jutottak ezúttal a stúdióban. Fieldy és Joey egy ponton egyébként még a Spawn filmzenés Kick The P.A. alapjaiba is belecsaptak, de ezt aztán sajnos nem játszották el.

A rendes műsoridőt a kihagyhatatlan Y’all Want A Single zárta óriási fákdet-fákkdet kórussal a közönség részéről, a ráadásra pedig szintén nem lehetett panasz, különösen a Clown – Blind kettős gyalult arról az első lemezről, ami oly sok mindent más fényben mutatott meg a világnak annak idején. Nagy kár, hogy a jelek szerint a zenekar maradéka már teljesen elfelejtette, milyenek is voltak akkoriban… Sőt, a legnagyobb gond talán az, hogy nem tudom, mennyire lehet még egyáltalán klasszikus értelemben vett csapatról beszélni a Korn esetében. Mindent összevetve nem volt rossz ez a buli, a szigetesre simán köröket vert, de azt csak a hülye nem látta, hogy Bakersfieldben valami nagyon nincs rendben mostanság.