Shock!

Van annak ideológiai és zenei oka egyaránt, hogy a Laibach rendre ismétlődő jelenéseit magam elől is elhallgatom. Alapvetően nem kenyerem, amikor a muzsikát a politikával keverik, sőt, az előbbit esetlegesen az utóbbi közvetítő eszközévé degradálják. Milan Fras és aktuális csapata mindig határozott üzenettel érkezik a porondra, élő fellépéseiken pedig a szórakoztatás egy igencsak groteszk formáját űzik, amely egy hangokkal elkövetett szexuális erőszaknak felel meg leginkább. Most, amikor személy szerint a helyszín és az időpont ellen sem lehetett semmi kifogásom, hagytam magam meggyőzni a kíváncsiságom és végeredményben a szlovének által is. Következhet tehát a beszámoló a 2015-ös Blilzkriegről.

Valószínűleg senki sem értetlenkedett azon túl sokáig, hogy szinte napra pontosan egy évvel az A38-as koncertet követően, kvázi ugyanazon turné újabb állomásaként, idén újra megtekinthető Budapesten a Laibach. A tábor eleve olyan sokáig várt a 2006-os Volk lemez utódjára, hogy a friss anyag, a Spectre időközben megjelent remixváltozata mellé egy újabb élő fellépés is simán beleférhetett. Az ambiciózus terveknek megfelelően az ismét bemelegítő fellépő nélkül megejtett előadást egy nagyobb helyre, a Barba Negrába költöztették át, ami kényelmes, a befogadáshoz méltóbb nézőtéri helyzetet eredményezett. A zenekar és közönsége is lendületben van, ezt mindenkor remek dolog megtapasztalni.

A színpadképet természetesen a komplett hátsó traktust elfoglaló vetítővászon uralta, míg a zenészeket – a két frontembert és a billentyűs/gépészeket – a színpad elejére költöztették, akárcsak legutóbb. Az előadást elnézve mégis csak a vászon előtt helyet foglaló dobos, Janez Gabrič esetében lehettünk biztosak abban, hogy játéka élőben szólal meg. Az ütős kimondottan megsüvegelendő fizikai teljesítményt nyújtott, élmény volt nézni, ahogy minden lehetséges eszközt (még egy nagybőgővonót is) bevetett a szórakoztatásunkra. Mert a Laibach bizony gúnyt űz a fellépéseiből (is), felvételről játssza be a lehető legbárgyúbb átkötő szövegeket, mintegy teljességgel átadva a terepet a közönségnek, hogy mit is tud kihozni a látottakból/hallottakból.

A koncert mégsem puszta, steril nyomasztás és mondanivaló-sulykolás, ellenben igazi audiovizuális élmény, ahol a főszereplő mindenképpen Mina Špiler frontasszony, aki egy démon szerepét játssza a színpadon, de sajnos csak az Eat Liver!-ben kap szabadságot kimozdulásra a billentyűk mögül. A setlist most úgy nézett ki, hogy a tízperces szünettel kettéválasztott műsor első felében kizárólag a Spectre-ről szóltak dalok, majd a szusszanást követően alapvetően a feldolgozásoké a terep. Amikor aztán már mindenki a régebbi lemezek leporolására számított, érkezett két újabb tétel az új albumról, és csak két hírmondó bukkant fel a ráadásban a WAT-ról – ők ezt is megtehetik. Sebaj, mert jók ezek a nóták, a Whistleblowers füttyös alaptémáját napokkal később is dúdolgattam magamban. Fanfárok és örömtüzek nélküli, újabb hódítás volt ez a Laibach részéről, és ami engem illet, feltettem a kezem...

Ami pedig a fogyasztói társadalomra kimondott átkot illeti, nálam az is célba ért, lévén a koncert után hazáig már nem jutottam el négy keréken. Annyi baj legyen, ha kell, ezért legközelebb gyalog is elmegyek!