Shock!

Vajon milyen lehet az a koncert, melyet a groovy/komplex thrasher Machine Head ad a slayeresített kőbunkó hardcore-t toló Hatebreeddel, megtámogatva a masszív dallamos death metalban utazó Bleeding Through-val? Mindenképp végzetes, de legalábbis fájdalmas, épp ennek okán, s mivel látni akartam, miként pusztulnak rommá Bécs jellegzetes tripla tornyai, melyek alatt a nevezetes őrület elszabadulni készült, látogattam el két arcletépésre vágyó felebarátommal az elkövetkezendő tett színhelyére.

A fellépő csapatokban ugyan vakon bíztam, az osztrák mentalitást ismerve viszont annál kevésbé a helyi fémlegényekben. Mert egy igazán feledhetetlen koncerthez nem elég a zseniális előadás, oda a közönség által felszabadított, letaglózó energiatöltet is szükségeltetik, sógorainkra pedig nem épp a habzó szájú falbontás a legjellemzőbb. Node, ami érkezőben volt, azt talán csak legmerészebb vágyálmomban vizionálhattam volna előre.
Eredetileg az apokalipszis három lovasa mellé egy negyedik is tartozott az All Shall Perish képében, ám mint utólag kiderült, akkor este nélkülözni kényszerültünk őket.

Sebaj, én kevésbé sajnálom, mint ők tehetik, mivel az így nyitó amerikai Bleeding Through egy még épp szállingózó, ám annál lelkesebb közönség orcájába adagolhatta egyébként veszélytelen dallamokkal felhígított modern felfogású death metalját. Belépve a terembe, mely méretileg valahol a beltéri PeCsával megegyező, impozáns színpadkép fogadott bennünket: a hatalmas, kifeszített vászon előtt, melyen a legutóbbi BT album borítója díszelgett, a banda már serényen szántotta fel a deszkákat, jó munkásembörökhöz illően. Brandan Schieppati frontember a monitoron állva bömbölt, a jó ég tudja miről, két oldalán a gitárosok vad grimasszal facsarták hangszereikből dinamikus, ám igen egykaptafára íródott témáikat, legszélén pedig a szemnek igen jóleső Marta Peterson billentyűs pörgette fejét kecsesen. Az már más kérdés, hogy belőle konkrétan szemernyit se lehetett hallani, de a kásás zajmasszából is csak igen komplex fülhúzogatós technikával voltam képes kihallani a riffeket vagy a vokált. Ez a helyzet sajnos későbbre is csak minimális szinten javult.

Némi átszerelés és hangolás után olyan elánnal robbantak a színpadra Jamey Jastáék, hogy már rákészültem a dühbomba frontember stage divingjére. De ehelyett széles vigyorral az arcán rohanta körbe számtalanszor a színpadot, közben pedig azt bizonygatta nekünk, hogy ők - ti. a Hatebreed - bizony ezért élnek (Live For This), és hogy ha már eléjük járultunk, hát letépnék az arcunkat is (Tear It Down). Az új lemezükről is előkerült a jobban sikerült In Ashes They Shall Reap, amúgy meg az örök kedvenc The Rise Of Brutality, a szintén erős Supremacy és az ősrajongók által talán leginkább nagyra tartott Preseverance albumok dalai képezték az igen rövid, de velős programjuk részét. Az együttesből szinte végig áradt az energia és a zene iránti elkötelezettség, a közönség által generált remek hangulatot pedig mi se példázza jobban, minthogy szinte percenként adogattuk le a biztonságiaknak a hátulról előreszörfölt bajtársakat, a circle pit fogalma pedig új értelmet nyert Ausztriában. A sunyi módon hol itt, hol ott felbukkanó kameramanoknak köszönhetően pedig valószínűleg a banda készülő videóklipjében fogom magamat újra látni valamikor a közel jövőben.
Miután mindent elpusztítottak a srácok a záró Destroy Everythinggel, következett egy igen hosszúra nyúlt átszerelés, majd a fekete függönyök leeresztése után kisvártatva felcsendült a remekbeszabott The Blackening album nyitódala, a Clenching The Fists Of Dissent, és kezdetét vette a káosz.

Túléltem már nem egy Cannibal Corpse darálást, de amit aznap este a Gasometerben összegyűlt uszkve két-háromezer fanatikus véghezvitt, arra még maga a hatalmas Machine Fuckin’ Head is emlékezni fog egy jó darabig. Austria, loose your fuckin’ mind!, üvöltötte Robb Flynn torkaszakadtából, és nem is kellett többször mondania. A program maga volt a mennyország, kezdve a legutóbbi lemez riffhalmaitól (Beautiful Mourning, Aesthetics Of Hate, Halo(!), Now I Lay Thee Down), át a visszatérő Through The Ahses Of Empires-szös Imperiumon (sajnos ezt a nagyszerű lemezt hanyagolták) egészen olyan korai dolgokig, mint a Block, az A Nation On Fire vagy a nagy MH himnusz, a Davidian. Feszesen, erőtől duzzadón vezették elő ezeket a keményzenei gyöngyszemeket. Robb Flynn tökéletes párost alkot az utóbbi időben betegeskedő, ám akkor este csúcsformában nyomuló Phil Demmellel, Dave McClain dobos (aki egy, a közönségből feldobott fekete mikorfonfrizurás parókában játszott) és a szélesen vigyorgó Adam Duce basszer pedig még a youtube-ra felpakolt mobilos felvételeket idéző hangzás ellenére is kőprecíz alapot szolgáltattak.

Az est egyik csúcspontja viszont mégis az volt, amikor Flynnék rendkívüli közvetlenségükről téve tanúbizonyságot felhívtak a színpadra egy Peter nevű rajongót, aki kérésének megfelelően a frontember gitárján játszhatta el az Aesthetics Of Hate-et a csapattal (ez az egyedülálló akció egyébként már a youtube-on is megtekinthető), de az se volt semmi, amikor a buli végén Flynn egy jókora Homer Simpson maszkba bújt rajongót hívott fel a színpadra, majd beszélte rá nagy nehézségek árán a nagyjából 120 kilós illetőt, hogy ugyan vesse már magát a közönségbe. Megtette, elsüllyedt…

A koncert végén Robb Flynn nem győzte dicsérni a folyamatosan circle pitező, közönségszörföző, és úgy általában véve megőrülő egybegyűlteket. Végül minden előzetes aggodalmam feleslegesnek bizonyult, óriási volt a közönség, csakúgy, mint a fellépő együttesek, az így felszabadult energiák pedig egy felejthetetlen estét eredményeztek. Machine fuckin’ Head, Machine fuckin’ Head!
(A MH dalsorrendért és a fuvarért köszönet Bécinek!)