Shock!

Kapuzárási pániktól szenvedő kollégáimhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy amíg még mód van rá, a mamutokat bizony látni kell. Nem mondom, hogy én lennék a világ első számú Massive Attack-rajongója, de még csak azt sem állítom, hogy fan vagyok/voltam, ez itt mégis egy olyan banda, amelyre rock/metal vonalról érkezett kedvenceim is évtizedek óta előszeretettel hivatkoznak, és akik a '90-es években alapvető hatással voltak még azokra is, akik ezt nem is igazán sejtették akkoriban – mint például rám is. Bármennyire apró betűvel volt tehát szedve a zenekar neve a személyes bakancslistámon, ez a szinte a semmiből jött turné/koncert számomra egy különös izgalommal fűtött este ígéretét vetítette előre a triphop-szörnyek társaságában, és nem is kellett csalódnom.

Abban egészen biztos voltam, hogy nem én leszek az egyetlen, akiknek újdonságot jelent a MA élőben prezentált világa, hiszen túlzás nélkül egy generáció felnőtt már nem csupán az életmű csúcslemezei, de a legutóbbi önálló hazai fellépésük óta is (a 2006-os pecsás koncert óta csak fesztiválok hátán mozogtak errefelé). Úgy tűnt, nem csupán jómagam, de a szervezők sem nagyon tudták előre belőni a magát megszólítottnak érző tömeg nagyságát. A színpadot eleve oldalra fordították, így lefelezve a nézőteret, és az újkori szokásoktól eltérően szabadon bejárható volt bárki számára a küzdőtér egésze is. Szükség is volt erre, mert amikor a második bemelegítő attrakcióként fellépő Young Fathers műsorának végére odaértem, még mindig kellemetlenül kevesen voltunk a színpad előtt. A YF kapcsán részemről csak annyit, hogy az általuk művelt vokálalapú hip-hop rólam szimplán lepattant, de még ennél is nagyobb értetlenséggel figyeltem a merész keveseket szívszaggatóan büntető, borzasztóan aránytalan soundot.

Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, a headliner érkezésére a helyzet minden tekintetben helyreállt, befutott a korábban még a metróállomás környékén, kedélyesen gyrosozó keménymag is, nem túl sűrűn, de látványosan megtelt a nézőtér, és természetesen a megszólalással sem volt többé gond. Lekerültek végre a leplek a hangszerekről (addig nem igazán róluk szólt az este), majd kis késéssel egy kisebb tömeg vette birtokba a színpadot. Mert természetesen a Massive Attack máig megadja a módját, ha koncertezésről van szó, a törzstagságot alkotó Robert „3D" Del Naja és Grant „Daddy G" Marshall mellett feltűnt a legutóbbi EP (Ritual Spirit, 2016) csaknem teljes szereplőgárdája, tehát akadt két ütőhangszeres, extra billentyűs, gitáros és basszusgitáros segéderő is, illetve ők jöttek-mentek, ahogy a helyzet megkívánta. A főhősök persze nem a kivetítő alatt, a sötétben megbújó zenészek, hanem az énekesek voltak, és ahogy azt beharangozták, a bemelegítő produkciók vokalistái is újra színpadra kerültek.

A koncertet mindjárt egy reggae-legenda, Horace Andy társaságában kezdtük, meglepően intim atmoszférát teremtve az első LP-ről exhumált Hymn Of The Big Wheel elővezetésével. Hamar helyrezökkent azonban a szekér, hiszen érkezett a mindent vivő Mezzanine egyik fénypontja, a Risingson, hogy aztán nagyjából egyenlő arányban a diszkográfia mindegyik darabja megkapja a maga kis reflektorfényét. A zömmel nosztalgiázni vágyó közönség persze gondolom jobban örült volna, ha a „küzdelem" a Mezzanine/ Protection páros javára dől el, de Del Najáék hallhatóan büszkék az újabb produkcióikra is: a 2016-os EP-t például majdnem teljes egészében elénk dobták, ahogy a legutóbbi LP-ről, a múlt homályába vesző Heligolandről is előkerült három tétel. Ahogy említettem, énekesből mindig akadt pár a deszkákon, Horace Andy, a Young Fathers és Azekel mellett egy énekesnő, a régi ismerős Deborah Miller is fontos szerepet kapott a mikrofon mögött.

Mégsem állítom, hogy vokálból, inkább szövegből volt talán a kelleténél több ezen az estén. Persze a veszettül megdolgoztatott kivetítőre gondolok, ahol Vinnie Paultól Németh Szilárdig számolatlan név és kép felbukkant, mindez páratlan napi aktualitással és zömmel magyar (!) nyelven. Szinte láttam magam előtt, ahogy a pár hete ugyanitt az egy hangra eső politikai üzenetek számával is nagyot alkotó Roger Waters szégyenlősen kioson a hátsó ajtón... Mindettől pedig lett egyfajta Laibach-módra klausztrofób, nyomasztó szombat esti diszkó hangulata az egész fellépésnek, ami ilyen távon már sok is volt talán. Szinte feloldozásként hatott az Angel és az Inertia Creeps nosztalgiája (még ebben az átdolgozott változatban is) a gépfegyverszerű audiovizuális letámadás közben. Hiába közelítette viszont a műsoridő a 100 percet, és hiába voltam olyan fáradt, amilyen, unatkozni egy pillanatra sem lehetett. A maga eredendően introvertált módján az elektronikus zene ennél arcbamászóbb aligha lehet.