Shock!

Bár a Sote klubban még sosem jártam, mikor kiderült, hogy az eredeti helyszín áramellátási problémái miatt a Supersonicba (azaz a Yukba) kerül át a Masterplan koncertje, nem repestem éppen az örömtől. Merthogy a Yukról sok mindent el lehet mondani, de hogy ideális koncerthelyszín lenne, azt semmiképp. Aki volt már, pontosan tudja, miről beszélek: kicsi színpad, alacsony belmagasság, szűkös nézőtér és legtöbbször kifejezetten szar hangzás. Mindennek a zenekarok ezúttal is megitták a levét (főleg a Masterplan), de a végeredmény szerencsére így sem lett drámai.

Az ilyen sok zenekart felvonultató, minifesztiválokra hajazó koncertek esetében általában elkerülhetetlen a csúszás, ezúttal viszont minden pontosan kezdődött. Mikor nyolc körül megérkeztem, a Siren's Cry épp befejezte utolsó nótáját, így számomra az este a cseh Sebastien félórás koncertjével indult. Az ötfős, fiatal brigád kifejezetten szimpatikusan adta elő magát, és skandináv ízekben bővelkedő, dallamos heavy metaljukkal sem volt különösebb probléma. Itt-ott kissé sabatonos, máshol a Nocturnal Rites dolgait idéző melodikus metal témáikat nagy lelkesedéssel és szélesen mosolyogva adták elő, amivel hamar sikerült is az ekkor körülbelül negyvenfős publikumot a maguk oldalára állítaniuk. Dalaik és azok előadása is teljesen rendben volt, így remélhetőleg hallunk még róluk. Csehországból mondjuk nem könnyű betörni a nemzetközi porondra, de kis szerencsével a Sebastiennek akár sikerülhet is.

Bár csak 2000-ben alakult, a német Mystic Prophecy nem vesztegette az idejét, idén Killhammer címen ugyanis már a nyolcadik lemezüket dobták piacra. Anno az első három anyagot kifejezetten szerettem, utána viszont valahogy kikerültek a látókörömből, így mikor a koncert hírére kissé utánanéztem a csapatnak, megdöbbenve tapasztaltam, hogy öt albumnyi lemaradást kell bepótolnom. Hallva a friss Killhammert, érdemes lesz a korábbi cuccaikat is begyűjteni, ugyanis a csapat még most is azt a sötét, feszes, horzsoló, de ugyanakkor roppant fogós power metal muzsikát játssza, amely miatt anno megkedveltem őket. Sőt, azt is el kell ismernem, hogy a friss lemez bizony simán állva hagyja a korai anyagokat, még akkor is, ha azokon még egy bizonyos Gus G. pengette az egyik hathúrost. Az elmúlt tíz évben a Mystic Prophecy egyértelműen beérett, amit a remek nóták mellett a vérprofi előadás is alátámasztott. Ötvenperces programjukat egy lendülettel, csuklóból tolták le, fikarcnyi üresjárat nélkül.

Roberto Dimitri „Lia" Liapakis amellett, hogy remekül hozta az énektémákat, maximálisan szórakoztató is volt, társai pedig szintén rendesen kivették a részüket a buliból. Mindannyian folyamatosan mozogtak – már amennyire ez a Yuk parányi színpadán lehetséges –, mentek a grimaszok, repkedtek a hajak, szóval vizuális oldalról is abszolút rendben volt a dolog. A program természetesen a Killhammer dalaira épült, amelyek közül négy is felcsendült, sajnos azonban személyes favoritom, a 300 In Blood ezúttal kimaradt. Zárásként volt helyette viszont Black Sabbath feldolgozás, a mélyre hangolt, döngölős Paranoid, amely akár jó is lehetett volna, ha Lia veszi a fáradságot és megtanulja a szöveget. Merthogy nem elég, hogy végig kamuangollal tolta, ráadásul még folyamatosan ugyanazt a „verzét" is énekelte el újra meg újra. Kár érte. Mivel azonban esetükben a hangzás is rendben volt, így számomra még a roppant gázos Paranoidal együtt is elvitték a pálmát a Masterplan orra elől.

Mert hogy a Masterplan koncertje sajnos nem volt jó. Sőt, a nyitó Enlighten Me és Spirit Never Dies duója kifejezetten pocsékra sikerült. És mielőtt bárki arra gondolna, hogy az „új fiú" teljesítményével van bajom, gyorsan le is szögezem, hogy Rick Altzi tökéletesen helytállt. Ellenben Roland Grapowéknak nem volt olyan szerencséjük a sounddal, mint Prophecyéknek, és gyaníthatóan a rettenetes hangzás is komolyan belejátszott abba, hogy egyszerűen szétesetek a dalok. Abszolút hiányzott az erő, a húzás az előadásból, de azt is aláírom, hogy ha semmi mást nem lehet hallani az éneken és a dobon kívül, akkor az még az olyan rutinos öreg rókákat is komoly kihívás elé állítja, mint Grapowski vagy a Stratovariusból ismert Jari Kainulainen. A harmadikként érkező Lost And Gone-nál kezdett valamelyest összeállni a kép, de a produkció színvonala úgy a koncert kétharmadáig igen hullámzó maradt. Az új lemezről elővezetett Betrayal és Black Night Of Magic rendben volt, de aztán a Far From The End Of The World megint nem volt az igazi. Csak a koncert vége előtt nem sokkal érkező Soulburnnél tudtam végre azt mondani, hogy így kell szólnia egy Masterplan dalnak. Innentől nem is volt gond a bulival, épp csak eddigre már a program nagy részén túl voltunk.

A nem épp ideális körülmények ellenére Grapowék láthatóan élvezték a koncertet, és az is egyértelmű, hogy a csapat emberileg is jól funkcionál. A finnesen zárkózott, visszafogott Jari két oldalán Altzi, Grapow és a hórihorgas Axel Mackenrott között folyamatosan ment a röhögés, a jópofizás, amelyben természetesen a roppant sápasztó poénokat (Ballad Tone Füred – no comment!) eregető Grapow vitte a prímet. A leginkább az első albumra épülő setlist végén igazi slágerparádé érkezett: Soulburn, Kind Hearted Light és Heroes, utóbbiban ráadásul Michael Kiske részeit Grapow kifejezetten jól hozta. Ráadásként megkaptuk még a Crawling From Hell alaposan elnyújtott verzióját, majd a szűk másfél órás buli véget ért, felemás érzéseket hagyva bennem. Mert annak egyrészről örülök, hogy Rick Altzi nem csak lemezen, de élőben is remek, és a csapat is egységes képet mutat, de ettől függetlenül messze ez volt a leggyengébb Masterplan koncert, amelyen ezidáig volt szerencsém részt venni. Bízzunk benne, hogy csak a gyenge hangzás babrált ki velük, és normális körülmények között élőben is hozzák azt a remek formát, amit a Novum Initiumon mutatnak. Legközelebb kiderül, addig is lehet hallgatni az új lemezt, amely valóban méregerős, igazi Masterplan muzsikát rejt.