Shock!

Egy új Metallica-album, egy új Metallica-turné még mindig kiemelt hír, és kiemelten foglalkozik vele mindenki ennyi év után is. Az elmúlt fél évben aprólékosan vezették fel a friss albumot, a bejelentésével együtt pedig rögtön a teljes két éves turnét is belengették. Egyszerre kezdték mindenhová árulni a jegyeket is, ami a semmiből váratlanul magával hozza, hogy rákészülési idő nélkül anyagi értelemben talán kevesebben tudják kiszorítani, hogy több helyre is rápróbálkozzanak. A körút ugyan nem sok helyszínből áll, és ahogy fest, ez így is marad '24 végéig, ellenben mindenütt dupla bulit adnak, mindenféle dal-átfedés nélkül, ami megint csak nem standard húzás.

Nyilván én is jobban örülnék, ha sűrűbb lenne a naptárjuk, de tetszik vagy sem, minden bizonnyal az a jövő útja, hogy aki látni akarja őket, kénytelen utánuk lépni, ha ebben a körben nem is, egy esetleges következőben megpróbálva. 60 évesek, el kell sajnos engednünk, hogy háromszáz állomásos alapos turnékba tegyenek bele fullosan két-három éveket, jegyet szerezni meg többnyire még akkor is körömrágós sztori, ha egy hodály méretű stadionban hirdetik meg a bulit. Mi, magyarok meg (kis ország, kis piac) sajnos a fontossági lista hátsó fertályán kullogunk, bárki írja is össze azt a listát. Ezzel együtt az igény óriási, az amszterdami bulik esetében is nagy roham volt az álló meg a jobb helyre szóló ülőjegyekért, és végül tulajdonképpen full ház is lett mindkét este, pedig az Ajax stadionja minimum 50-60 ezer fős lehet.

A Metallica persze nem lenne Metallica, ha mindenféle csavarintás nélkül megismételne valami olyat, amit már csináltak korábban – ezt ezúttal sem tették, mi több, még nem kis szintugrást is sikerült abszolválniuk. Körszínpad már volt, de olyan még nem, hogy a SnakePit annak a közepére kerüljön, és mindez eddig csak Sportaréna-méretű csarnokokban futott – most az egészet átütemezték valódi stadionok szintjére. Ezzel együtt minden más, ami vele jár, szintén exponenciálisan megnőtt: a látvány (sőt, utóbb inkább: látványorgia), a színpad, a SnakePit mérete, a csarnokba lépve az ember szinte az óriások birodalmába lépve érezte magát.

A két különböző este két-két különböző előzenekart is hozott. Első este a Mammoth WVH nyitotta az eseményt, Eddie Van Halen fia, Wolfgang zenekara. Nekik két éve jött ki az első lemezük, és nyilván név ide vagy oda, nagy lehetőség ez, ugyanakkor azt kell mondanom, ez a fellépés meglehetősen semmilyenre sikerült. Unalmas volt és seszínű, a közegben sem igazán sikerült megtalálni a helyüket, jobbára a körszínpad egyik oldalán ragadtak, a dob vonzáskörzetében. A horzsoló, keményebb kötésű, metalcore-os Architects utánuk sokkal inkább átjött, úgy is, hogy jómagam nem annyira élem ezt a vonalat, ők már inkább beilleszkedtek az estébe, szűk órányi idejük is volt, jobban be is mozogták a teret, érződött a már bennük lévő rutin is. Mindazonáltal mindkét csapat kicsit tévút volt nekem, sokkal ideillőbb felvezetőket is el tudtam volna képzelni.

A második este az Ice Nine Kills kapta a nyitó szerepet, akik koncepciózus módon fekete egyen-öltönyökben álltak színpadra, és horror-ihletettségű szövegvilágukhoz illően pár statisztát is hoztak magukkal, akik láncfűrészes mészárosnak, vagy épp késes gyilkosnak öltözve parádéztak körbe a színpadon. Mivel eleve nem háromtagú csapatról van szó, velük együtt elég jól sikerült be is lakniuk (ez tulajdonképp nekik ment legjobban az előzenekarok közül), és tényleg görcsmentes lazasággal tolták. Kompakt dalaik vannak, egy remek torkú énekessel, és a jelek szerint képesek arra, hogy azokat is meg tudják szólítani, akik nem tartoznak a potenciális célközönségük közé. A Five Finger Death Punch Ivan Moody betegsége okán kénytelen volt kihagyni ezt a lehetőséget, aminek a Nightwish éléről ismerős Floor Jansen örülhetett leginkább, hiszen őt kérték fel beugrani a szóló csapatával. Személy szerint én örültem, hogy láthatom, érdekelt, hogy milyenek élőben, de nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű dolguk. A Five Finger a talán egyetlen igazi húzónév volt az igazi előzenekarok között, a kiesésük így nyilván sokaknak lehetett keserű ez a pirula. Itt az elején a hangzást kellett még pofozgatni, ez némileg levett az élményből, Floor azonban parádésan énekelt, és a főzenekarhoz irányulva igyekeztek is a keményebb oldalukat megvillantani. Floor terhessége már ruhákkal sem volt palástolható, mindez azonban semmiben nem befolyásolta. Aki viszont Nightwish-dalt is várt volna, csalódnia kellett: az egyetlen, ami oda köthető, a Phantom Of The Opera volt zárásként, amit egy Henk Poort nevű holland színész/énekessel duettben adott elő, aki főleg operákban és musicalekben játszik – többek közt Az Operaház fantomjában is. Ez tényleg tízpontos volt.

Előzenekarnak lenni itt ezzel együtt is hálátlan, ennyi év, félévnyi felvezetés és várakozás után már mindenki a Metallicára hangolódott. Magára a színpadra egyébként náluk sem került fel semmi, díszként sem, se erősítő, se semmi (a fejük felett, meg az oszlopok közt lógott felfüggesztve a high-tech csodavilág), de még Lars dobszerkója sem. Ő korábban az ilyen körszínpados eseményeknél ugye középen ücsörgött a kis dobjával, aztán forgatták mindig 45 fokot, hogy végül mindenki láthassa az első és hátsó fertályát is, de ez itt a színpad jellegéből adódóan nyilván nem volt megoldható. A megfejtés az lett, hogy a rámpa egyes pontjai liftként leereszthetőek voltak: mint egy csapóajtó, kinyílt ott a rámpán az a rész, Lars pedig a kezdéskor tulajdonképp „felliftezett" a cuccal együtt, aztán már indulhatott is a csapkodás. Nagyon praktikusan megoldották azt is, hogy mégis körbe tudjon vándorolni: öt vagy hat dobszerkóját is felállították a kör különböző pontjai alatt, aztán x dalonként az addig használt visszasüllyedt, más ponton egy új meg kiemelkedett, és már mehetett is tovább a buli.

Maga a látvány tényleg nehezen leírható, tulajdonképp teljesen nem is adható vissza így, írásban. A YouTube szerencsére mindenki barátja, és felteszem, aki ezt olvassa, jó eséllyel már lecsekkolt egy-két (vagy több) videót a bulikról. Online világban élve már egy-két héttel a koncertek előtt kikerült a világhálóra fotó, amin épp Mexikóban tesztelték a vizuális körítést. Megértem, hogy szükség volt erre, itt nem szimplán annyi történt, hogy felraktak mindenféle fényhidakat, meg ügyesen beprogramoztak pár száz robotlámpát, beütemezve némi lángot meg egyéb pirót. Megigéző méretű rácsos oszlopokat állítottak fel a nézőtér egyes pontjain, tulajdonképpen körben a színpad mentén, aminek a tetején, mint valami túlméretezett, gigantikus hirdetőoszlopon, henger alakú ledfalak kaptak helyet. A grandiózus méret nem túlzás, hiába láttam előre képen, teljes valójában megpillantva az egészet, még így is kiszaladt a számon egy akaratlan „mi a fasz..."

A ránézésre (a mellettük szinte hangyaméretű emberekhez viszonyítva) legalább 30-40 méter magas oszlopok ezekkel a hajlított ledfalakkal, az azok fölé és alá erősített robotlámpákkal futurisztikus látványt nyújtottak, olyan volt, mintha a Világok háborúja film elevenedett volna meg. Mindehhez a küzdőtér széleinél, körülbelül a közönség szintjén elhelyezett további okoslámpák sokasága adott plusz támogatást, így lényegében nemcsak a színpadot, de az egész hatalmas stadiont is az adott dalhoz megálmodott látványvilágban fürösztve. Az előzenekaroknál persze ebből még semmit nem lőttek el (legalább volt idő emésztgetni, mit is látunk az orrunk előtt), az első sokk így nyilván gyorsan fokozódott, amikor a főzenekarnál valójában használni is kezdték mindezt. Egészen elképesztő, trillió dolláros, tökéletesen megtervezett, letaglózó vizuális élmény volt. Akárki is felelt ezért, kurva keményen meg kellett vele dolgoznia, lévén a két este harminckét nótájához végig, az utolsó pillanatig kitalált, megkoreografált látványvilág társult, ami nagyon sokat hozzá tudott tenni az egyébként sem épp gyenge koncertekhez.

A szettlista volt az egész esemény legnagyobb kérdőjele. Oké, két buli, két full más dallista – de mi? Egy ilyen turnényitásnak mindig van némi extra izgalmi faktora, nyomokban meg lehet ugyan saccolni dolgokat, az én fejemben is megvolt a végül játszott kétszer tizenhat dal nagyjából fele, na de mi lesz a többi? És amit biztosan vársz, azok hogy lesznek elszórva? És azok lesznek pont, vagy más tutibiztos bútordarabok kerülnek elő? Csak ezekből is meg tudnának tölteni három estét is, ha akarnának... A Metallica amúgy is szeret dalokat csereberélni, ez által időről időre váratlan dolgokkal is előrukkolni, szóval tényleg bármi a pakliban lehetett. Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember kisakkozza: minden bizonnyal lesz majd Master Of Puppets meg For Whom mondjuk, meg Nothing Else Matters, és persze Enter Sandman, a sor folytatható. De: Battery lesz vagy Blackened? Vagy egyik sem? Lesz Nothing, de mi lesz még lírából? Unforgiven vagy Welcome Home? Vagy Fade? Vagy mind? Vagy egyik sem? Turnéstartként itt tényleg mindenki vakon volt, ennél pedig kevés izgalmasabb létezik egy koncert esetén. (Hogy elszoktunk már ettől a mai világban!)

Az első este aztán huszárosan be is húzták a tutit. A szokásos pre-intróként funkcionáló AC/DC-dal után megéledtek a ledfalak, fotómontázsokkal, rajongói fotókkal indítva a programot, a Morricone-intro csak ezek után indult, persze a filmrészlettel együtt. Amint az végetért, szinte vágni lehetett volna, olyan sűrű volt a pozitív feszkó a várakozás miatt a stadionban, hogy most mi jön. De hát ami jött, arra tényleg senki nem tett volna tétben: az Orion eleve nem egy túljátszott darab (anno a Master Of Puppets jubileumos koncertek idejében gyakrabban volt), nyitásként utoljára egész konkrétan a harmincéves jubileumi bulin játszották 2011 decemberében. Tizenkét év után pedig pole-pozícióban akkorát ütött, hogy alig tértünk magunkhoz. Főként, hogy az előzenekaroknál a jó, de inkább csak okés sound olyan erőre kapott, ami tényleg példaértékű. Náluk sincs ez mindig így, voltam már kérdőjelesebb vagy nem épp tökéletesen megszólaló Metallica-koncerten, ez itt az első hangtól elképesztően szólt. Kíváncsi vagyok, közeli állóhelyen meg magasabban lévő ülőhelyen lévők mennyiben árnyalják ezt, már ha egyáltalán, de ott, ahol én ültem, a színpadhoz egyik legközelebbi, „premier-plan" szektorban, szemernyi kötekedni valót nem hagyott maga után.

Mellékszál egyébként, de az ülőhelyválasztás ténye, és hogy hova pontosan, részemről tudatos volt: egy ilyen körszínpados bulit végig és fullosan látni szeretnék mindig, erre pedig itt így volt mód. Ami állóhelyen még működött a Sportarénában, tartottam tőle, a 12 ezres léptékről 60 ezres csarnok méretére növelve már lehet problémás. És ebben a velünk utazó haverok, akik itt lent voltak állóhelyen, szegről-végről meg is erősítettek: amikor a színpad-rámpa azon oldalán ment a garázdálkodás, ahol ők voltak, tök közelről, tök jól, tök minden, amikor távolabb, meg a túlvégen, volt, hogy dalokig semmit nem láttak a zenekarból. Egyénspecifikus, ki hova súlyoz, és valójában nincs jobb vagy rosszabb hely, csak másként, másért jó. Az én döntésem irányított volt: nekem ezért a bio-DVD üzemmódért nem fáj ülni, ahogy a drágább zsugát a tényleg fasza ülőhelyért valahogy kinyögni sem.

A dallistákhoz visszatérve: előzetesen az sem lepett volna meg, ha két darabra bontva a teljes 72 Seasonst megkapjuk a két este folyamán, de ennyire azért nem voltak bátrak. Ezzel együtt szinte biztos vagyok benne, hogy nem az itt elhangzott hat dal lesz az összes, amit előszednek, előbb-utóbb szerintem óvatosan itt is eszközölnek csereberéket. Egyébként azzal együtt, hogy full sorcsere lesz minden helyszínen a két esemény közt, az egésznek mégis van egy érezhető váza, amire a csereszavatos darabokat ráaggatják. Mire gondolok? Kezdés mindkét este egy nem várt instrumentális darab (Orion vs. The Call Of Ktulu), rögtön erre rátolva egy ultimatív klasszikus (For Whom vs. Creeping Death), amit egy kultikusabb, ritkábban játszott régi dal követ (Leper Messiah vs. Holier Than Thou). Ezután egy grandiózus módon exhumált kuriózum a Load/Reload-korszakból (King Nothing vs. Until It Sleeps), utána gyors egymásutánban két friss dal (Lux Aeterna és Screaming Suicide vs. 72 Seasons és If Darkness Had A Son). Az első líra ezek után jön (Fade To Black vs. Welcome Home), aztán még egy új dal (Sleepwalk My Life Away vs. You Must Burn!), majd újra elérzékenyülés (Nothing Else vs. The Unforgiven) azt követően újabb ultimatív klasszikus (Sad But True vs. Wherever I May Roam). Innentől talán kevésbé keretbe zárt a történet: a buli végi örömzónába az utolsó hat dal ennél talán átjárhatóbb. Hardwired-érás dalt például csak a második este játszottak, feldolgozás is, ritkább is jutott, kihagyhatatlan is.

A pirót mindkét este csak pár dalnál eresztették el (Fuel, Moth Into Flame, One), a kevesebb több elve alapján ez különösen jól érvényesült is. Az egyetlen, ami fájt, hogy egyedüliként a St. Angert albumot nem idézték meg egy dal erejéig sem, pedig abban nagyon reménykedtem. (Hiszem, hogy később lesz még onnan is szám.) Az elhanyagolt, sokat szidott korszakok dalaihoz annyit azért hozzátennék még, hogy kuriózumértékük miatt nekem nagyon jólestek, és láthatóan a közönség nagyobb része is értékelte ezeket. A King Nothing tavaly decemberben ugyan elhangzott, de azt megelőzően az Orionnal együtt aludta szakaszos álmát (ráadásul poén is volt, lévén aznap volt épp a király napja Hollandiában, ami ott nemzeti ünnep). Az Until It Sleeps meg egyenesen 2008 novembere óta pihent már... Ja, és hogy el ne feledjem, a Whiskey In The Jar elé bejammelgettek egy kis The Outlaw Torn-idézetet, kisebb szívszélhűdést okozva szerény személyemnek, de akkora mákunk azért nem volt, hogy még azt is megkapjuk. Ami a Nothing Else / Enter Sandman párost illeti, így most csak egyszer hallottuk őket, de nem értek egyet azzal, aki ezt is sokallja, mondván, túljátszottak. Bútordarab persze, mindkettő, ugyanakkor előbbit kimozgatták váratlanul a buli közepére, és jól is esett ott, utóbbi meg az ő kis Ace Of Spades daluk: nem opció, hogy egyszer legalább ne hangozzon el, és azt az ovációt, meg az egész stadion által együtt énekelt szöveget egyetlen másik tétel sem hozta magával. Álságosnak érzem a kommentszekciókban az Enter elcsépeltségén való károgást – mert hát tegye már fel a kezét, aki Magyarországról, magyar tárcával az utóbbi tíz-húsz évben annyit járt ki Metallica-koncertre, hogy ténylegesen is volt lehetősége megunni. Aligha vannak sokan...

A két koncert közé egyébként több úgynevezett in-between program is szerveződött még, a köztes nap estéjére két tribute zenekar is adott koncertet a városban (az egyiken mi is tiszteletünket tettük), amiknek koncertként nyilván esélytelen volt felérniük az igazihoz, viszont pazar közösségi élményt adtak, nem minden nap mulatozik együtt egy félhomályos bárban az ember kizárólag a világ minden tájáról összesereglett tényleg mániákus Metallica-fanokkal. A legnagyobb húzás azonban a péntek délre behirdetett Ross Halfin Q/A session volt, egy pódiumbeszélgetés a világ alighanem legismertebb rockfotósával, aminek apropóját a két éve megjelent black & white Metallica-fotóskönyv jelentette. Ez rendes belépős esemény volt (17 EUR egész pontosan), és kábé olyasmit érdemes elképzelni, mint amikor Dickinson nekiindul a könyvével spoken word esteket tartani. Mivel egy saccra százfős ültetett nézőtérrel rendelkező, picike pódiumszínpadon tartották az eseményt, erre jó előre rá is mentünk, és mint kiderült, okosan tettük. Már az gyanús volt, hogy az előtérben Metallica stagepassos arcok felügyelnek az ajtóban, meg a könyvstand mellett, de betudtam annak, hogy Halfin végül is ezer szállal kötődik a Metallica-családhoz. Ráadásul a beszélgetőtárs, egyben egyfajta moderátor szerepét is betöltő ember Ross mellett az a Steffan Chirazi volt, aki jó ideje a csapat fan klub újságos dolgaiért (is) felel, de arra azért még ennyi előjel után sem tettem volna tétet, hogy a kétórás esemény közben egyszer csak Kirk és Rob is megjelenik, és csatlakozik hozzájuk a sztorizgatásban. Ez tényleg a hosszú hétvégés élménycunami egyik koronaékszere volt. Jó háromnegyed órát ott töltöttek, sok vicces meg érdekes sztorit felelevenítve. Gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyire éreztük szerencsésnek magunkat!

Nincs ehhez mit többet hozzátenni, jelenleg az újra topformában lévő Hetfielddel az élen ez a zenekar korát meghazudtolóan erőt képvisel élőben.

Fotó: Brett Murray / Metallica