Shock!

Ahogy a FEZEN-cikk lezárásánál említettem, teljes kiégésemet a pozsonyi Metal Church buli bánta. Én meg persze már másnap magát az elmulasztást bántam, mégis, az egy nappal későbbi, Summer Thrashként kisebb fesztiválnak beharangozott bulin való részvételen is erősen elgondolkodtam fizikai fáradtságom miatt. Aztán aznapi civil mindennapi kötelességeimet letudva hogy-hogy nem, csak a Stadionok felé vettem az irányt. Igaz, elég későn már, de újraéledt lelkesedéssel, tudván, hogy a januárban a Destruction előtt már elcsípett brazil lányok headlinerként sem fognak hibázni, és mellettük még egy hazai különlegességet is kipipálhatok a baráti árú rendezvényen.

Emellett persze kíváncsi voltam az S8-ra is, ahol még sose sikerült megfordulnom, bár nyáron nem a legszerencsésebb helyszín. Persze, a São Pauló-i metal klubokról sem gondolnám, hogy kellemesebb a klímájuk, amikor hetek óta tombol a kánikula, ráadásul ott nagyobb eséllyel érheti atrocitás az embert, itt pedig csupa kedves, ártalmatlan thrasher gyűlt össze, és töltötte meg a Yuk/Kvltnál is jóval kisebb, mégis két teremmel rendelkező helyet. Mondjuk egy kis félbunyó befigyelt már a főzenekar első dalánál is, de ahogy láttam, félreértésnek volt köszönhető, és a felek nem sokkal később pár kulturált szóval meg is beszélték azt.

Persze a konfliktus már csak azért is autentikussá tette az eseményt, mert eleve 1985-ben érezhettük magunkat egész este. Nemcsak azért, mert a Commodore 64 indítóképernyője is látható a bárpult felett az egyik tévén (hatalmas pluszpont ezért amúgy), hanem mert zsebkendőnyi színpadon szenvedtek a fellépők, picsányi „küzdőtéren" a közönség, és ha objektívek akarunk lenni, alapvetően minden katasztrofálisan szólt. Utóbbi tényezőn a basszer-frontlány Fernanda is többször felhúzta magát, egy nótát még félbe is szakítottak, pedig ők maguk álltak be a koncert előtt, nem is kevés ideig. Na, de hát ez az igazi kult, és aki aznap ide lenézett, ab ovo kult élményt keresett, kábé ugyanúgy, mint aki pár éve a Trafikba látogatott E-Force-ra.

Ezt az igényt már a Beyond is becsülettel próbálta kiszolgálni, és alapvetően sikerrel is tették, bár nem tudtam pontosan megítélni, hányan voltak velük már annó, elvégre a relatív ismert zenekarként működésük óta huszonévek teltek el (és az az időszak sem a klasszikus thrashről szólt náluk zeneileg), viszonylag hosszú szüneteket tartottak, a közönség átlagéletkora pedig elég alacsonynak tűnt. Igaz, érdemes hozzátenni, hogy a csapat nagyon jól használja a közösségi médiát, ami „idősebb" hazai zenekarokról nem mindig mondható el. Az mondjuk biztos, hogy a megjelentek és a zenekar is remekül mulattak, de nekem valahogy nem sikerült elcsípni a fonalat, leszámítva az utolsó, éppen '85-ös keltezésű dalt, és itt esett le a tantusz: Beyondék a komplexebb, dallamosabb számaikat preferálták aznap, én pedig a főzenekarból kiindulva inkább a tikatika darálásra hangolódtam rá. Emellett úgy tűnt, Para hangja sem annyira alkalmas dallamosabb témákra, legalábbis itt nem annyira ment, de mentségükre szóljon, hogy tényleg embertelen körülmények uralkodhattak a színpadon (kábé mint tavaly az S.D.I.-nál). És azt se feledjük, hogy épp csak újrakezdték a koncertezést. Szóval igyekszem rájuk nézni legközelebb is.

A Nervosáról nagyjából ugyanazt tudom írni, mint januárban: a kettes lemezük tényleg nem agysebészet, de valamit nagyon elcsíptek vele, és persze a brazil illetőség mellett a csupacsaj-felállásnak is komoly marketing-értéke van. Úgy meg pláne, hogy legutóbb még csak beugró státuszú, ma már rendes tag dobosuk, Luana kábé 46 kilós termete ellenére is köröket ver férfi kollégáira, és itt persze nem Lombardóra meg Hoglanre gondolok. Eleve tök más is a zene, mint ami az említett úriemberek munkásságával párhuzamba állítható, noha ős-Slayer nyilván rejlik benne, de a Nervosa inkább afféle lánccsörgetős alap-death metallal rokon, kriptaszagú, dohos thrashben utazik, amiről ugyanúgy eszünkbe juthat a korai Death (Fernanda hangja miatt a későbbi is) vagy a Venom, mint a német vonal a '80-as évek közepéről, és persze Brazília miatt egy zenélni már jól tudó, a Morbid Visionstől a Schizophrenia felé tartó ifjú Sepu is. Tőlük mondjuk abban mindenképp különböznek a csajok, hogy ez a produkció már felbukkanásakor is vérprofi volt: feltételezhetően a lányok tudatosan építették fel a bandát, és bár nem ismerem a Napalm-szerződés előéletét, szinte biztos vagyok benne, hogy kivártak, és addig nem akartak komoly kiadóval kooperációt, amíg száz százalékosan nem színpadképes és teljes mellszélességgel felvállalható a történet.

Miért is profi a banda? Vegyük először is Fernandát, aki beálláskor teljesen olyan, mint bármelyik csinos és kedves brazil lány, akikkel bármelyik expatok által kedvelt étteremben, külföldiekkel teli szórakozóhelyen vagy multis irodaházban összefuthatsz Budapesten. Ugyanakkor amint rákezd a banda, teljesen átlényegül a korábban már taglalt eszelős tekintetű, Blackie/Schmier-karizmájú harcos amazonná, éppen csak az elharapott vérkapszulát hiányoljuk. Persze ez már túlzás, sőt, nevetséges lenne, és amúgy sem black metalban utaznak, így viszont teljesen komolyan vehető a kiállás, tehát – ahogy korábban szintén megjegyeztem már – senki nem merne velük baszakodni még a riói gettóban sem, nemhogy a Kerepesi úton. Pláne a gitáros Prikával nem, aki afféle női Chris Holmesként egészíti ki „Blackie"-t, és nem átall némi hörgős vokállal is tekintélyt parancsolni.

Egyszóval imádnivaló kis csapat ők hárman, de azért tegyük hozzá: jó nóták nélkül az egész tudatosság, profi hozzáállás és a kiadó által megmarketingelt külsőségek együttvéve sem érnek szart se, de élőben megint csak kiderült, hogy emiatt még véletlenül sem kell aggódnunk. Az Arrogance, a Death, a Failed System, az Intolerance Means War, a neothrash-himnusz Into Moshpit vagy a Hypocrysy faék egyszerűségükben is ütnek, mint a légkalapács, még ha lemezen valóban kissé fárasztóan szórakoztató is hosszú távon az egykaptafa sikálás. Amúgy ha jó emlékszem, éppen a Hypocrysyt hagyták félbe és kezdték újra – itt a technikus helyében én biztos fedezéket kerestem volna Fernanda gyilkos pillantásai elől, de nyilvánvaló az is, hogy mire lement a buli, az ő latin temperamentumú haragja is elpárolgott, hiszen a közönség remekül szórakozott, és kifelé azért egyáltalán nem volt annyira vészes a hangzás. Persze három hangszert azért nem kellene, hogy ennyire nehéz legyen belőni...

Ahogy néztem, Budapest után fesztiválok következtek a turnémenetrendben, feltétlenül meg fogok nézni pár koncertfelvételt ezekről is, mert kíváncsi vagyok, hogyan kajálja a Nervosát a nagyobb publikum. Szinte kizártnak tartom, hogy ne vennék a lapot a népek, és ennek megfelelően remélhetőleg legközelebb már egy Dürer középtermes vagy Track szeparés headliner bulit láthatunk itthon a lányokkal egy remélhetőleg kicsit bátrabb, kísérletezőbb, de még mindig kellően brutális új lemezzel a tarsolyban.

Fotó: TM Concert Photography