Shock!

Mivel a fesztiválbusz - szerencsére – mindig a hátsó be- és kijáratnál tette ki és vette fel az embereket, mindig az ahhoz legközelebb eső a Harman színpad populárisabb kínálatával szembesültünk először, nem volt ez másképp péntek késő délután sem.

A Ladánybene 27 ma már szinte legandásnak mondható, de sose csíptem őket még buliból se, viszont nem miattuk, hanem a brutál hőség elől menekülve próbáltunk árnyékosabb helyet és jéggel is rendelkező pultot találni, hogy még jobban lehűtsük magunkat (Kiss kolléga már élt némi kritikával a gasztro-rész felé, de azt én sem fogom fel, miért nem lehetett megoldani, hogy mindenhol legyen jég ebben a hőségben). Így a Depresszió műsorán is áthaladtunk, de sokat nem engedett elcsípni belőlük a sietség, és végül a moziterem nyert. Előtte azonban még volt egy nyertese menekülésünknek, hiszen a helyszínek közül még mindig a Captain Morgan Kert volt a legelviselhetőbb a relatíve kisszámú közönséggel, a gyors kiszolgálással és a viszonylag árnyas fekvéssel. Ez a „nyertes" pedig nem más, mint a Bábel zenekar, akiknek műsorát így szinte teljes egészében végignéztük, de hozzáteszem, nem tettük volna, ha nem tetszik mindannyiunknak, amit nyomnak. Az ének miatt nem kicsit a Vainre hajazott a dolog (emiatt is maradtunk többek között), de zeneileg inkább grunge-os felhangokkal operált a banda, meg persze a magyar nyelvű dalok a „petőfis" nemzedéket is megidézték. Nem volt rossz, szívesen megnézem őket máskor is, ha pedig netán valahol előzenekaroskodnak majd, direkt odamegyek, úgyis folyton az a vád ér minket, hogy ignoráljuk a fiatal tehetségeket.

Ezután már csak Glenn Hughes kezdésére voltunk hajlandóak kijönni a klimatizált, jéggel és babzsákfotelekkel is gazdagon ellátott moziteremből (a Fezen klub általános hőfokát tekintve szinte csodaszámba megy az ottani klíma és hogy milyen kevesen jártak oda lazítani vagy erőt gyűjteni), és az Öreg ezt meg is hálálta az idei nyár legfülledtebb, leglelazultabb, legfeelingesebb bulijával, ami lényegében űberelhetetlennek bizonyult évekre visszatekintve is, pedig az elmúlt néhány nyár igazán elkényeztetett minket. Bár ő volt kábé a legutoljára bejelentett külföldi előadő, annyira erre a fesztiválra való volt, mint szinte senki más, olyan jól elcsípte a FEZEN idei mediterrán hippis hangulatát, legalábbis az én olvasatomban. Mert ugye az nem kérdés, hogy amit klasszis zenészeivel tol, az ízig-vérig rockzene, de egy ilyen jó arányban vegyülős rendezvényen tökéletesen érvényesül Glenn funk-soul mániája is, a súlyosabb témák pedig ilyenkor inkább ehhez lazulnak vissza, noha teljesen ugyanúgy játssza őket, mint bármikor máskor – hogy más ne mondjak, legutóbb Bécsben. Ott ugye trió felállásban tolta, de a program gerince nagyjából ugyanez volt, mégis, ott a súlyon volt a hangsúly, itt pedig inkább táncolni volt kedve az embernek. Azt mondjuk sajnáltam, hogy mindössze két új dal fért a programba, és a dobszolós-satöbbi mutatványoknál is inkább italért folyamodtam, de attól még ez a koncert a feszt egyik abszolút csúcspontja volt. Egyedül azt sajnálom, hogy relatíve kevesen voltak, de egy ekkora rendezvényen persze ez is sok embert jelent azért.

Ezután – mivel a Campuson pár héttel azelőtt végignéztem a Tankcsapdát hazai pályán – inkább hanyagoltam az amúgy mostanában igen jó szériát futó és kiváló formát mutató Lukácsékat, és a tavaly sajnos kihagyott Blues Pillst priorizáltam a Petőfi sátorban, ahol egyfelől szintén relatíve kevés ember volt, másrészt így legalább a hely hőfoka nem szökött az egekbe, és ugyanolyan kényelmesen tekinthettem meg a bandát legelöl, mint két éve a Trackben. Változás nem sok, ugyanolyan ütős a Blues Pills, talán még jobban össze is ért a csapat, plusz remek ötlet volt még egy gitáros csatasorba állítása, aki az orgonán is remekel – nyilván ez macera a hangosítás, az utazás és persze a gázsi szempontjából, de a korai '70-es évek retrójához igenis nélkülözhetetlenek a billentyűs hangszerek. Arra ugyanakkor most döbbentem rá, hogy az ezúttal is mindent beleadó, zseniálisan éneklő és a színpadot fullosan bemozgó énekesnő, Elin tulajdonképpen nem is magas – kíváncsi vagyok, az avatariumos Jennie-ről is kiderül-e ez szeptemberben. Na, nem mintha sokat számítana...

Ezt követően, ha őszinte akarok lenni, már nem nagyon volt hova fokozni a rockzenés vonalat aznap. Társaságunk egyik fele mindenképpen Junkiesra vágyott, én pedig úgy voltam vele, hogy ha már mindketten itt vagyunk, fussunk össze Shaggyvel. Bevallom, néha kellemetlenül érzem magam popzenés műveletlenségem kapcsán, és ez az érzés Shaggy kapcsán is kísértett, aztán persze jónéhány reaggae-s téma ismerősként köszönt rám a koncerten, ahol igazából azt nem értettük, hogy ha már ott van egy ki tudja, hány fős zenekar, akkor miért nincs egy vokalista is, aki a gépről érkező tiszta énektémákat elnyomja, vagy miért nem vállalja ezeket az egyik zenész. Maga a buli egyébként tök ugyanolyan volt, mint a Skindred tavaly, leszámítva a zúzást és a rockos húzást – mi tagadás, ez volt a legnagyobb hátránya is, mert másba nem nagyon tudok belekötni. A buli az meg buli, ahogy korábban is megjegyeztem – ha valahol, akkor a FEZEN-en tényleg érdemes félretenni elitista szemléletünket, maga Glenn bácsi se mondana erre mást.

Személy szerint szombat éjfélre ért el a teljes kiégés, ami persze nemcsak a szerdától tartó folyamatos fezenezésnek, hanem az azt megelőző balatoni tartózkodást is beleszámítva szünet nélküli egyhetes csapatásnak volt az eredménye. Az extrém időjárási körülmények persze rátettek erre egy lapáttal, és nyilván ez még a nálam jóval fiatalabbakból is ki-kivette az energiatartalékokat, de tény, hogy a fentiek miatt sem volt ellenemre a többiek javaslata, miszerint egészen az Ignite kezdetéig megint mozizzunk. Hozzáteszem, hogy ha 10 fokkal hűvösebb van, simán megnéztem volna a Paddyt, az Alvint, az Anna & The Barbiest, de még Ganxstáékba is belepillantok – mind érdekelt volna. A Leander Kills viszont valahogy nem, minden tiszteletem ellenére nagyon nem az én zeném, de ott is meg kell jegyeznem, hogy impozáns látvány volt a teli Petőfi sátor kívülről is.

Ami az általános gondolatokat illeti, az Ignite koncertjéről gyakorlatilag bemásolhatnám tavaly decemberi beszámolóm egy jelentős részét is, pláne hogy az a buli is Székesfehérváron volt és nyilván a műsor sem változott nagyon sokat. Ami a legfontosabb tanulság: Zoliéknak teljesen mindegy, hogy párszáz fős klub vagy tízezres fesztivál, a közönség karizmatikus honfitársunk tenyeréből eszik. És persze ha maga a közönség is magyar, akkor főleg minden adott egy forró hangulatú estéhez húzós HC-metal-punk alapokkal. És Zoli még politizálni, sőt, „magyarkodni" is tud úgy, hogy ne a fejét fogja az ember még a kissé naivabb, idealistább megközelítésű felkonfoknál sem, amelyeket természetesen ezúttal sem vitt túlzásba, igyekszik továbbra is az esemény koncert-jellegére fókuszálni, és tiszteletben tartani a közönség apolitikusabb részét. Amúgy sem papol vagy népnevel, valahogy tényleg ráérzett az ideális arányra, pedig láttunk már jónéhány negatív ellenpéldát kollégáktól. Az utánuk következő Offspring kapcsán is elnosztalgiázott kicsit, hiszen ezer éve ismerik egymást – sajnos Dexterék nosztalgiája engem nemigen tudott elkapni, pedig még toltunk is valami Best Of-cuccot aznap a szálláson, amit alapvetően szórakoztatónak találtam. Ignite után viszont valahogy nem fogott meg élőben a dolog, és ebben a fentebb taglalt leamortizálódásom is benne lehet: simán elképzelhető, hogy szerdán vagy csütörtökön végigbólogattam volna a műsorukat. Sajnos így alakult, de talán megértőbbek lesznek az éppen anyázós kommentet beírni készülők, ha hozzáteszem, hogy a három nappal későbbi pozsonyi Metal Churchot is emiatt hagytam ki, pedig arra nagyon készültem hónapok óta.

Hát idén ennyi, de jövőre ugyanitt folytatjuk.

Fotó: Máté Éva