Shock!

Már első lemezével igen komoly figyelmet keltett a svéd énekesnőre, Elin Larssonra épülő Blues Pills, nemrégiben megjelent kettes anyagukkal, a Lady In Golddal pedig sikerült megfejelniük a debütanyagot. Maga a bivalyerős aktuális dalcsokor is bőven elég vonzerőt jelentett volna, hogy ne hagyjam ki második itthoni fellépésüket, mivel azonban tavalyi bulijuk idején épp nem voltam Pesten, az újabb esélyt nem szívesen szalasztottam volna el. Ennek ellenére majdnem lecsúsztam róluk megint, délután négykor ugyanis még egy másik országban voltam, aminek köszönhetően a Hot Beaverre nem sikerült beesnem. Pedig reméltem, hogy végre valahára összejön az első randevúnk, Sexyékről ugyanis már sok különböző forrásból hallottam, hogy kiválóak.

Gyakorlatilag ahogy beléptem a Barba Negra Track kisebbik színpada előtti nézőtérre, már kezdett is a River Of Lust, akikről korábban sosem hallottam. Mivel nem igazán vágom a hazai tehetségkutatók szereplőit, csak legutolsó számuk legvégén esett le, hogy itt nem más énekel, mint Galambos Dorina, aki a Megasztár első szériájában, 2003-ban tett szert országos ismertségre. Ebben a lilahajú, hippinek öltözött csajban azonban akkor sem ismertem volna fel, ha két órán keresztül nézem, mikor azonban fellépésük utolsó momentumaként saját magát is bemutatta, akkor végre leesett az a bizonyos tantusz. Az, hogy a River Of Lust nem reklámozza nagybetűkkel, hogy Dorina a frontemberük, egyrészt tiszteletet keltő, másrészről azonban véleményem szerint komoly hiba. Maga a produkció ugyanis kiváló, és ugyan valóban van rá esély, hogy Dorina személye miatt páran kígyót-békát kiabálnának rájuk, úgy gondolom, hogy megérdemelnék azt a reflektorfényt, amit frontemberük miatt kaphatnának. Az pedig, hogy hasznos lenne, vitán felül áll. Merthogy a zenekar nagyon rendben van, és ezt nagyjából öt perc alatt leszűrheti mindenki, aki nem tök süket. Bluesos, néhol pedig kifejezetten elszállós, nyugis zenéjük tökéletesen illett a Blues Pills elé is, és mellesleg Dorinának is fekszik az ilyesmi. A legnagyobb dicséret pedig talán az lehet velük kapcsolatban, hogy ha a konferanszokból nem derül ki, hogy magyarok, simán skandinávnak nézem a bandát.

Zeneileg tehát nagyon együtt vannak, a kellő színpadi rutin azonban még nincs meg. Vélhetően ennek köszönhető, hogy a fellépés dinamikáját nem találták el igazán. Egy kifejezetten chill out-jellegű, szép és nyugis dallal kezdtek, ami nem volt jó választás; a magam részéről valami olyasféle zsíros tételt vettem volna előre, mint amilyen a záró, masszívan sabbathos daluk volt. Amellett, hogy a zenét tekintve elég nyugisan indult tehát a buli, Dorinának és a többieknek is kellett vagy két-három tétel, mire igazán bepörögtek, ami egy ilyen múlttal rendelkező énekesnőtől kissé fura. Mikor végül Dorina jobban belelendült, a közönség is rögtön lelkesebben reagált, és vagy 5-6 fotós kezdett el kapásból kattintgatni. A lelkesedés innentől kezdve meg is maradt, és úgy tűnt, végre a többiek is feloldódnak kissé. Basszusgitárosuk szigetes elfoglaltsága miatt ezúttal vendégbőgőssel, Döbröntei Mátéval léptek fel, és amellett, hogy a srác remekül nyomta, mozgásban is ő tette magát oda a leginkább. Értem én, hogy a zenekar nem akar egyik tagja hátán felkapaszkodni, de ugyanakkor mégis bátorítanám őket, hogy nyugodtan használják ki a Megasztár-múlt jelentette promóciós előnyt. Megérdemelnék, hogy komolyabb ismertséget szerezzenek, ehhez pedig némi marketing-támogatásra óhatatlanul szükség lesz.

Bár a Blues Pills elméletileg messze több, mint Elin Larsson és kísérőzenekara, lássuk be, hogy szombat este az a két-háromszáz érdeklődő, aki ellátogatott erre a bulira, bizony egyértelműen one (wo)man show-t látott. És ugyan az interjúkban mindannyian hangoztatják, hogy egyik tag sem fontosabb a másiknál, ha szívünkre tesszük a kezünket, e koncert alapján egyértelmű, hogy mindössze egyvalaki pótolhatatlan a csapatból, ő pedig nem más, mint a tüneményes szőke ciklon, Elin. Csinos énekesnőkkel felálló zenekarok esetében törvényszerű, hogy a legtöbb figyelem a mikrofon mögött álló hölgyre irányul, de a Blues Pills esetében úgy tűnt, hogy a többiek még minimális reflektorfényt sem igényelnek, sőt, ha tehetnék, leginkább egy függöny mögött muzsikálnának. Azt ugyanis, hogy mind a négy fickó (a turnéra kiegészültek egy másodgitáros/orgonistával) mind a kilencven percet egy helyben állva, mosoly nélkül tolta végig, máshogy nem tudom magyarázni.

Az éppen áldást osztó Jézus Krisztusra emlékeztető, átszellemülten pengető Dorian Sorriaux legalább akkor elvigyorodott, mikor az egyik belelkesült néző rövid body-surfbe kezdett, de a Geezer Butler hasonmásként sem utolsó bőgős, Zach Anderson tényleg totál fapofával nyomta le az egész bulit. És ez annak ellenére is zavaró volt, hogy a mezítlábas Elin viszont tündökölt: éneklésétől a libabőr futkosott a hátamon, mellette pedig végig mosolygott, ugrált, táncolt, és a tenyeréből etetett mindenkit a szűk másfél órán keresztül.

A buli elején, még két gitárral, az első korongra koncentráltak, aztán a címadóval indították a kettes lemez-blokkot, és számomra innen volt igazán jó a koncert. A Lady In Gold, valamint az utána érkezett Little Boy Preacher élőben is nagyon sütöttek, nemhiába lemezen is ezek a kedvenceim. Persze gyakorlatilag bármely nótát kiemelhetném, a High Class Womantől a Devil Manig, beleértve a ráadásban elsütött Jefferson Airplane-feldolgozás Somebody To Love-ot is, a kissé savanyú srácok ugyanis hibátlanul pakolták az alapokat a mágikus Elin alá. Így pedig hamar azon kaptuk magunkat, hogy mindjárt tíz, a kétszámos ráadást a csendrendelet miatt pedig annak ellenére sem követheti majd újabb blokk, hogy masszív és kitartó taps követelte a folytatást.

A Blues Pills élőben tehát jelenleg nem más, mint Elin egyszemélyes műsora, de ha a többiek is hajlandóak lennének kicsit jobban odatenni magukat élőben, akkor valóban hatalmas dolgok sülhetnének ki a zenekarból. Ha azonban minden marad a mostani formában, Elin miatt akkor is bármikor vevő leszek rájuk.

A fotókért köszönet a PP LIVE Photónak!