Shock!

Azt hiszem, korábban már többen is megjegyeztük (de ha mégsem, akkor is így van), mennyire jók ezek a minifesztivál-turnécsomagok, különösen ami az intenzívebb zenei stílusokat illeti. Zenekar, közönség egyaránt öregszik, nem feltétlenül van már szükség bandánként másfél órás vagy még hosszabb koncertekre, viszont két-három nagyobb banda egy-két ütősebb supporttal tényleg jó ár-érték arányban lévő, tartalmas szórakozást ígér. Ha pedig stílusban is kellően eltérnek egymástól, pláne izgalmas a történet.

Nem kétséges, hogy az erre az estére beharangozott felállás az idei év egyik legütősebbjének ígérkezett még úgy is, hogy a Meshiaak kurtán-furcsán lekerült a listáról. Kár, mert bár Jon Dette nem lett volna jelen, egyetlen lemezüket nem csak miatta szerettük. Sebaj, jött helyettük a görög neothrash Chronosphere, akik szintén kellően odacsaptak, de mivel sajnos baromi korán kellett színpadra lépniük, épp csak elcsíptük a műsoruk utolsó három számát, ami persze részben orientációval is telt. Annyi viszont tényleg lejött, hogy ügyesek – számtalanszor előfordult már a Barbában, hogy halálra idegesített egy nyitóbanda, és ugyebár az egyterű helyszín nem alkalmas arra, hogy ilyenkor elvonuljon az ember. Szerencsére nem is kellett.

A Flotsam And Jetsam legutóbbi pesti koncertje a szép emlékű Showbarlangban keményen odavert, az akkor írottakhoz nem is igen tudok mit hozzátenni, de ott ugyebár headlinerek voltak. Itt nyilván nem lehetett hasonló élményre számítani, ám a rendelkezésükre álló kevés idejőt (kábé 45 perc lehetett?) azért jól kihasználták még úgy is, hogy nem kaptak valami tigris hangzást. A főbandáknál komplexebb, agyasabb és persze sokkal dallamosabb zenéjük kapcsán tartottam attól, hogy a vérthrasherek kevésbé veszik majd a lapot, de szép sikere volt a bandának, sőt, ha jól figyeltem, három dal is belefért a kiváló új lemezről. Amit ugye már a legendás Ken Mary dobolt fel az ironikus módon épp az Overkillbe átigazolt Jason Bittner helyett. Pont Bittner játéka is nagyon tetszett a két évvel ezelőtti bulin, de nem kérdés, hogy Mary még erre is rá tudott tenni egy lapáttal – úgy a stúdióban, mint élőben.

A Destruction akkortájt járt nálunk legutóbb, mint Flotsamék, és az is irdatlan nagyot ütött számomra. Nyilván nem váltam Kiss Gábor-szintű fanboyjá (a Mester igazoltan távol, külföldön tartózkodott egyébként most, ezért kénytelen ismét az én kevésbé szakértő beszámolómra fanyalodni a Nyájas Olvasó), de egy csapásra kedvenc német thrashzenekarommá avanzsált Schmier és triója. Ami egyébként immár kvartett, és emellett doboscserén is átesett azóta. A két gitár és Randy Black dobolása pedig (tengerentúli dobos ugyebár!) olyan stenket adott az amúgy is feszes húzásnak, hogy csak néztem nagyokat. Az ő műsoruk sem volt főprogram, de tíz dalban is elmondták-lezúzták, amit kell, igazi slágerparádét kaptunk arcba, remélem, mielőbb lesz mód ismétlésre, nagyon tetszettek ezúttal is. Ha pedig lemez is készül ebben a felállásban, hát azt hiszem, még maga a Kreator is szorosabbra kötheti a bőrnadrágot.

Érdekes a viszonyom az Overkillékkel. Egyrészt tényleg zseniálisak élőben, másfelől viszont tényleg ráálltak egyfajta sorozatgyártásra. Ez ugyan valóban jól áll nekik, ahogy tanult kollégám is megfogalmazta az új anyag kapcsán, de azt is tudjuk az életmű alapján, hogy nagyobb változatosságra is képesek. Bevallom tehát őszintén, hogy ha nem ez az összeállítás játszik aznap este, nem biztos, hogy elmentem volna a koncertre – Blitzéknek van pár lemezük, amit kiemelten kedvelek, de sosem tartottam magam rajongónak. Magyarán szólva: nekem ezúttal az Overkill tulajdonképpen inkább hab volt a tortán, mintsem főattrakció – mármint persze, főattrakció voltak, és nyilván tetszettek is, mint mindig, de kicsit ezúttal is úgy éreztem, hogy kissé egybefolynak a számok a végefelé. Pedig pont az Ironbound az egyik kedvenc dalom tőlük. és mindig nagy fegyvertény, ha régi banda újabb korszakos szerzeményéből válik ráadásnóta.

Persze nyilván ekkora életműből szemezgetni eleve hálátlan feladat, és igaz, ami igaz, mindig jó megismerkedni az aktuális művel. A veteránok tehát hozták a formát ezúttal is, és legyünk igazságosak: igyekeztek széleset meríteni a munkásság legjavából, hiszen Necroshine meg Bastard Nation azért nincs minden egyes turnén. Ha belegondolunk, valahol tényleg elmondható, hogy ők viszik tovább legautentikusabban a Motörhead szellemiségét: sok jó lemez, több egymástól elkülönülő, érdekes korszak, egyenletes színvonal, frenetikus koncertteljesítmény, sok évtizeden át megőrzött hitelesség. Mindennek 2019-es magyar bulijukon is tanúbizonyságát adták. Nem kétséges: csakis rokonszenvezni lehet velük.

Fotó: Barba Negra Music Club