Shock!

Ha úgy vesszük, ez a buli remek megkoronázása volt a megelőző pár hétnek, elvégre az adott időszak afféle Amerika-mámorban telt számomra: mind az Asphalt Horsemen gödöllői uplugged koncertje, mind a Poison-cikkre való felkészülés hasonló zenék hallgatásában manifesztálódott. Ozone Mamáék tökéletesen illettek így a képbe, hiszen immáron nemcsak amcsi kiadónál dolgoznak, hanem új lemezükkel ők maguk is még jobban belemerültek az amerikai folklórba, egy magát kicsit nehezebben megadó, de az eddigiek színvonalát abszolút hozó anyagot letéve az asztalra. Sokat hallgatós a Cosmos Calling, de talán pont emiatt is volt ennek az estének a koncepciója, hogy minimális kiegészítéssel gyakorlatilag csak az új lemez hangozzék el. Érdekes és bevállalós megoldás, de úgy tűnik, működött a dolog. Főleg, hogy a nyitóbanda osztrák létére is remekül bemelegítette a szép számban megjelent egybegyűlteket.

Tényleg jó szívvel ajánlom bárkinek a The Weight zenekart, mert retróban baromi erősek – biztos vagyok benne, hogy másnap számos OM-rajongó rájuk keresett a megfelelő helyeken, érdemes azoknak is így tenni, akik nem voltak jelen a Hajón, de ezen sorokat pont olvassák. Nem pontosan tudom, hogyan jött az együttműködés, de a helyszínen kihelyezett tréfás Ferenc József-tematikájú plakátszerűség alapján valamiféle kultúrbarter lehetett a háttérben, tehát valószínűleg Mamáék odaát is játszottak vagy fognak játszani a rocksógorokkal. Szóval egy meglepően jó osztrák bandát sikerült megismerni ezen az estén, akik hasonló irányból közelítették meg a retro-rockot, mint magyar haverjaik, még az énekest is párhuzamba lehet hozni Székely Marcival, bár inkább csak a színpadi kiállást tekintve, mert hangilag ő inkább plantes felhangokkal operált, és emellett elég sok időt töltött a retro-orgona mögött is, ami nálam eleve jó pont és természetesen az összhatás is sokkal ütősebb lett így.

Igazából a késő '60-as, korai '70-es években gyökerező hard rockos zenét azért nem lehet soha megunni, mert ha egy banda jól ráérez, akkor nem nehéz jó dalokat összehozni, ezeket aztán a végtelenségig lehet játszani és hallgatni egyaránt, hiszen a feeling nem múlik el és improvizatív jellegének köszönhetően folyamatosan izgalmas marad. Emiatt ismeretlenül is élvezetes tud lenni és ez az élő zene igazi varázsa. A koncert óta eltelt egy hét alatt ugyanakkor sajnos terveim ellenére sem sikerült meghallgatnom a lemezüket, de ezer százalék, hogy elmegyek rájuk külön is – feltételezem ugyanis, hogy a fogadtatásnak és a közelségnek köszönhetően (bécsi székhelyűek) eljönnek hozzánk máskor is. Nem kevés banda létezik még itthon, akivel hasonlóan jó kombó lennének.

Pontosan nem emlékszem már, mikor és hol láttam először az Ozone Mamát, de arra igen, hogy Székely Marci Soundgarden tribute-zenekarát egyszer elcsíptem, és akkor azt éreztem, hogy ennek az amúgy jó kiállású és jó hangú, abszolút színpadra való srácnak kicsit azért nagy a cipő még úgy is, hogy maga Chris Cornell sem mindig tudta hozni önmaga nehezebb témáit élőben. Annál inkább örültem, amikor saját dalos zenekarral láttam viszont, mert ott már passzolt a hang, a zene, a kiállás, és maguk a dalok is. Valószínűleg a „szakma" sem véletlenül kattant rájuk, és mivel a Sonic Gloryt a maga idejében már kimondottan vártam, kábé pont végigkísérhettem, ahogy szépen fokozatosan mostani helyére került a banda, doboscseréstül (emlékszünk: egy darabig ők voltak a „női dobosos" zenekar, amíg az energikus Tiszai Vivien csépelte a cájgot), petőfirádióstul, Fonogram-díjastul, fűszerezve egy-két el-elkapott unplugged fellépéssel. A Hajón pedig először nagyjából pont egy éve láttam őket ugyanitt, ez talán nekik is az első önálló itteni bulijuk lehetett, ennek megfelelően azt is nagyon odatették, de még ahhoz képest is szintugrás történt.

Kezdve ott, hogy akkor még csak a lemezen színesítő háttérbillentyűk először szólaltak meg élőben, és a sessionista Lukács László mintegy a koncert felében volt a színpadon. Ezúttal sokkal nagyobb cuccal, hangsúlyosabb helyen és végig ott volt a kolléga, ami nem csak az én orgona-mániám miatt volt baromi jó, hanem mert sokkal több dögött kapott ezáltal a zene, mint legutóbb – remélem, előbb-utóbb valódi, daruval-csigával be- és kiemelendő Hammond dörren majd meg a Hajón. Persze az egész marha jól szólt, már csak emiatt is érdemes itt játszani, de hangulatilag is nagyon eltalált valamit a zenekar aznap. Lehetséges, hogy ennek köze volt ahhoz, amire konferanszokban hangzottak el utalások, miszerint afféle törzsrajongó-haverikör-találkozó is zajlott a színfalak mögött és a nézőtéren egyaránt, amely szemmel láthatólag némi ünneplős lelazultsággal is járt, de ebből a zenén nem hallatszott semmi azon kívül, hogy full felszabadultan és jó értelemben véve beleszarósan tolták. Profin, de mégsem gépiesen. Ha már '70-es évek, retro meg ősrock, akkor így autentikus, nem igaz?

És ahogy az elején említettem, tényleg csak a Cosmos Calling dalai csendültek fel, kvázi lemezsorrendben, plusz három ráadás, amelyek közül az egyik ráadásul a Space Lord volt a Monster Magnettől meglepetésként, emellett mindössze két régebbi OM-dal fért bele a műsorba, a Juggernaut és a Kings And Rulers. Magyarul simán kihagytak pár „kötelező" slágert, én legalábbis sosem gondoltam volna, hogy létezhet OM-koncert Good Times Roll, Siren's Call vagy I Really Care nélkül, ugyanakkor zenekartól függetlenül mindig is díjaztam az ilyesmit. Más kérdés, hogy az időbe éppen beleférhetett volna még pár szám, de a két bandával azért elég jó csomagot kapott, aki eljött, nem beszélve arról, hogy a teljes lemezanyagot egyben valószínűleg nem fogják sokat játszani a jövőben – nem azért, mert nem jó, hanem mert ugye nem szokás. Persze azért remélem, a fesztiválszezonban és ősszel is nyomnak majd sok új dalt, mert ezeknek sokat kell szólniuk élőben, főleg a fülledt éjszakában, szabadtéren, hogy még teljesebb lehessen a hippi Amerika feelingje.

Fotó: Debreczi János Gergely Photography