Shock!

Nem is tudok visszaemlékezni, mikor láttam utoljára (vagy láttam-e egyáltalán) olyat, hogy az előzenekart visszatapsolják. Persze Cseh István esetében a „zenekar" elnevezés cseppet túlzás, hiszen egymaga sétált fel szinte feltűnés nélkül a színpadra akusztikus gitárjával, udvariasan köszönt, majd belevágott műsorának első felébe, amely ismert, és kevésbé ismert gitárdarabokat tartalmazott. Később egy hegedűs leányzó is csatlakozott hozzá, majd a végére – mikor már az angolszász folk is belopakodott közös zenélésükbe – már tiszta jam-feelingje támadt fellépésüknek.

A zeneértő Gilbert-tábor pedig tényleg nagyra értékelte mindezt, lásd a bekezdés első mondatát – én pedig, bár hullafáradt és főattrakcióra hangolódott voltam, nem mondom, hogy nem hallgattam volna még duplaannyi ideig a produkciót. Időközben utánanéztem a Berklee-t végzett székely származású fiatalembernek (a koncert után szinte szégyelltem, hogy nem hallottam róla korábban) – mi tagadás, kíváncsi lennék a „másik arcára" (elektromos gitár) is. Persze attól még egy darabig nem kell félni, hogy bárki is feladná a leckét Paul Gilbertnek, de azért ebben a mai turnéra befizetős világban jó volt végre valami színvonalas supportot látni-hallani.

A tavalyi zseniális Mr. Big buli, és két korábban kihagyott Paul Gilbert szólókoncert után mindenképpen látni akartam ezt a hóbortos, langaléta, szeretnivaló, kissé talán különc gitárművészt, aki nemcsak a tisztességes rocksztárságba, hanem a mainstream tömeghisztériába is belesodródott valamikor. Ezt a Mr. Biggel együtt szerencsésen megúszta, ma már persze minden letisztult, megmaradt a zenélés öröme, úgy az említett csapattal, mint szólóban, sőt talán a Racer X sem állt le újra teljesen (bár jó tíz évvel ezelőtt kissé talán túl aktív is volt a power metal alapcsapat). Ezen az estén (illetve ezen a turnén) Paulnak pedig épp olyan kedve volt, hogy kicsit több énekes nóta legyen a programban, mint korábban: jutott hely két Racer X instrumentálisnak is, és a feldolgozásokat is kicsit bőkezűbben adagolta.

Billentyű nem volt (sem Mrs. Gilbert) és másodgitárosnak egy olyan arcot hozott magával, akire egyenesen sértő ez az elnevezés. Tony Spinner nemcsak, hogy ismert-elismert session gitáros LA-ben (és mint ilyen, megfordult már a Totóban is), hanem nagyszerű énekes is, ráadásul Paulétól teljesen eltérő, markáns blues-soundja olyan plusz lendületet és ízt adott a közös zenélésnek, hogy biztos vagyok benne, azok is új élményeket kaptak, akik mindkét korábbi pesti bulin ott voltak. Egyenrangú partnerként játszott a két zenész! Persze nem mintha csak Tony lett volna csúcszenész az aktuális PG Bandben: Jeff Bowders dobos ugyan nem új srác a csapatban, de Craig Martini basszer a Fuzz Universe lemezen szerepelt először, persze ez abszolút nem látszott.

Régi közhely, hogy Gilbert-kaliberű muzsikusok zenekartoborzáskor nem adhatják alább egy bizonyos szintnél, de ezt már csak saját maguk miatt sem tehetik meg. Elvégre ha a zenészek között működik az ismét csak közhelyesen hangzó „kémia" (pedig állítom, hogy ez napjaink egyik legtalálóbb kifejezése), akkor inspirálják egymást színpadon és színpadon kívül, valamint oda-vissza lehet labdázni a pozitív energiával közönség és zenekar között is. Természetesen ez a Dieselben is így volt, Paul ugyan időnként egy félszeg srác, befordult művészember benyomását kelti, aki csakis a gitárjával, és azon keresztül képes kommunikálni, de egynémely konferansznál azért kiderült, hogy valójában egy laza mókamester is elveszett benne.

Ami a műsort illeti, tényleg volt minden, ami fülnek ingere, és egy Gilbert- és/vagy gitármániákus sem távozhatott elégedetlenül. Szólónóták főleg az utolsó két albumról szemezgetve, Racer X dalok, a Green-Tinted Sixties Mind a Mr. Bigtől, meg egy rakás feldolgozás, amelyek közül még az ún. elcsépelteket (mint pl. a Light My Fire) is fel tudták dobni izgalmas jamekkel, szólópárbajokkal; ugyanakkor ha valamire, akkor Yes-re tényleg nem hiszem, hogy sokan számítottak volna. És akármennyire is furcsának tűnik egymás mellett Paul neve, és a 70-es évekbeli progrock, a Roundabout simán ott volt az este csúcspontjai között. De mondhatnánk ugyanezt az AC/DC-re is, elvégre a Young-riffekhez (papíron) nem illik a shreddelés, de ahogy már Cseh Istvánék előadása során is sejteni lehetett, ezen az estén nem volt helye zenei korlátoknak.

Most ugyan újra a Mr. Bigre figyel a rockvilág a hamarosan várható új lemez (és remélhetőleg turné) kapcsán, de ennek a szólókarriernek mindig lesz helye az anyabanda mellett, főleg ha Paul ilyen minőségi, és tartalmát tekintve is bőséges (több mint két órát töltött a csapat a színpadon!) koncerteket tekint magával szemben is mérvadónak. Satriani mellett (mindkettőt most láttam először) az év meglepetése számomra!