Shock!

Ki az a perverz, aki novemberben - még ha a kinti hőmérséklet nappal el is éri a mámorító és hihetetlen húsz fokot is - két depressziós-jellegű zenekar koncertjét szeretné megnézni egy szombat este? Nos, túl sokan nem, de aki eljött a Dürer Kert kistermébe, az az este végén bizonyára nem érezte kellemetlenül magát, és azt is kétlem, hogy a terem tetejéről lelógó, isten tudja, milyen funkciót betöltő rongydarabok egyikére szeretett volna csavarodni.

Solar Screaméket kb. „gyerekkoruk” óta ismerem, az első EP/demó óta, és ugye Kántor Tomi egy ideig Shock! munkatárs is volt. Az első nagylemezüktől még korántsem voltam elájulva, átlagos magyar megjelenésként tartottam számon, amiben akár ott is lehet az ígéret. Viszont az idén megjelent második album, a Bare To The Bone annak ellenére, hogy gyakorlatilag hetekkel a koncertjük előtt jutott el hozzám, elsőre betalált. Ádám rendkívül jól jellemezte a kritikában, hogy mennyire furcsán behatárolhatatlan világban ténferegnek a mohácsi srácok, és nála képletesebben és sem tudnám érzékeltetni, hogy mire számíthatsz tőlük (csak, hogy maradjak Draveczki kolléga stílusánál). Nem volt hálás feladat a már eleve rendkívül hervasztó hangulatú kisteremben koncertezni, rettenet világítás, pocsék hangosítás (bár annyira végtelenül szar nem volt szerencsére, hogy menekülni kelljen a teremből), egy idő után masszív levegőtlenség a szellősen megtelt terem ellenére, a kocsmaszag garantált volt, mire hazaértem.

Megsaccolni sem tudnám, hányan láthatták a Solar Screamet élőben, millió indok miatt nem nyüzsögnek a klubokban országszerte, így a színpadi esetlenség valamelyest érthető is, de hát azon a kevés fellépési lehetőségen kell(ene) megmutatni, mit is tudnak. Valahogy ez az ösztönös színpadra termettség egy generációnál teljesen kimaradt, Solarék is beleestek ebbe, noha azt azért nem mondanám, hogy szerencsétlenkedtek a deszkákon, főleg, mivel rögtön az elején egy húrszakadás miatti gitárcserét is ügyesen megoldott Harek. A nem túl optimális körülmények ellenére (jó, hát nekem sem biztos, hogy kedvem lenne Tommy Lee-jellegű mozdulatokkal dobolni, ha annyi helyem nincs, hogy normálisan megmozduljak a dobok mögött) a dalok működtek élőben, bennük volt az a plusz erő, ami élővé teszi a zenét, a srácok meg ügyesek, és ha máshova születtek volna, már előbbre tartanának, ebben biztos vagyok.

Ville Laihialát időtlen-idők óta nem láttam, és akkor is még a Sentenced tagja volt. Azt hiszem, ezzel sokmindent elmondtam. A Poisonblack nálunk sosem volt annyira népszerű csapat, de nem is csoda, sosem kaptak érdemi publicitást, pedig tényleg nem rosszak a műfajukban. Igen, ez az udvarias jó-jó, de nem ezt hallgatnám életem utolsó lemezeként-jellegű közhelyet el tudom most is sütni, pedig tényleg néha elő szoktam venni az albumaikat, és nem csak szökőévente egyszer. Hívhatjuk love metalnak vagy bármi más marhaságnak, tény, hogy élőben jóval súlyosabb a zene – bár azért stúdióban a hangzással mindig odarakják a százas szögeket a riffek mellé.

Roppant deprimáló volt már maga az a tény, hogy a nézőtéren keresztül kellett bemasíroznia a finn csapatnak a színpadig, és ugye a magasnak semmiképpen nem mondható emelvényen is kb. annyi hely volt, hogy Ville néha az oldalra helyezett dob elé lépve metalterpeszben gitározott. Nem tudom azt sem, hogy az iskolabuli-jelleg miatt voltam képtelen azt érezni, hogy koncerten vagyok, vagy egészen egyszerűen hullafáradt voltam, de kb. a koncert első felében inkább azon morfondíroztam, mennyivel jobb lenne otthon egy könyvvel elnyúlni a heverőn. De kb. a koncert második részén már azért éreztem, hogy nem olyan rossz ez, a zenekar is jobban magára talált, és a nézők is lelkesebben mutogatták a metalvillát. De ez pont az a helyzet volt, amikor képtelenség nyerőre fordítani a végét, egyszerűen nem a zenekar tehetett arról, hogy ez az este a jó-jó, de nem haltam volna bele, ha kihagyom inkább a bulit kategóriába került – bár az első sorok egészen biztosan rámcáfolnának.

Rá lehet húzni a zenére, hogy a Type O Negative metalosabb, kevésbé borult változatát játsszák a finnek, amihez még Ville külseje is adott, noha korántsem akkora darab, mint szegény Peter Steele volt, de a láncos gitárheveder azért megvan itt is. A szövegvilágban is megvannak a közös pontok, de ezenkívül hülyeség hasonlóságokat keresni. Átlagos hosszúságú, de velős műsor volt, a szokásos utolsó lemezt promotáló új dalokkal, és a korábbi nagyobb Poisonblack slágerekkel. Ha egyszer meghallgatod az életművüket, rögtön rájössz, mely dalokról beszéltem. Kétlem, hogy a jövőben sűrűn láthatnánk őket újra – hacsak nem valami nagyobb név előzenekaraként, értelmesebb helyen, amit meg is érdemelnének. A vicces, hogy a koncert végére mégiscsak elkapott valami világvége-hangulat, és örültem, mikor végre elbújhattam otthon a jól megérdemelt csöndben egy jó könyvvel.

További fotók:
Poisonblack
Solar Scream