Május elsejének estéjét nem is lehetne kellemesebben eltölteni, mint egy koncerten, ráadásul ha még tresserkedni is lehet, nem is kívánhat az ember nagyobb örömöt. A Kék Yuk mondjuk nem kifejezetten a kedvenc helyem, sőt, így egy „ez van, ezt azért meg kell nézni” felkiáltással azért elballagtam a helyszínre.
A Stonedirttel eddig hébe-hóba találkoztam csak, a nagylemezüket még nem hallottam, de azért sejtettem, hogy mit fogok hallani. Aki a névből nem találta volna ki, klasszikus southern metalt játszanak a srácok, az egykori jobb sorsra érdemes Manikin Faint énekesével, Endruval az élen. Vagy nem voltam nagyon ráhangolódva, vagy tényleg ez valahogy még nem kerek, de úgy tizenöt perc múlva már erőteljesen az órámat nézegettem, hogy mikor lesz vége. Pedig nem rossz, amit és ahogy játszanak, csakhogy nem is kiemelkedő. Talán egy dal volt, az is a műsor utolsó harmadában, amire felkaptam a fejem, a többi sajnos elég jellegtelennek tűnt így elsőre. A zenekar kiállásán is lehetne még mit alakítani, oké, hogy rettenet a Yuk hangzása, és a közönség is meglehetősen családias létszámban nézte őket, de nem éreztem azt a meggyőzni akarást és feelinget, amiért egy ilyen stílusú zenekart jó lenne akár nézni is, nem csak hallgatni. Léteznek náluk jobb csapatok ebben a műfajban itthon, de a Black Sabbath feldolgozás az ütött.
Az Ad Astra az eddig ismerthez képest megváltozott felállással lépett a deszkákra utánuk, Morvai Csaba énekes helyett ideiglenesen a Salvus torka, Pötörke Zoltán mozog a csapattal, Spala Márk gitáros helyére pedig Specker Balázs érkezett. Nos, a hangzás náluk is kisebbfajta katasztrófa a volt, kezdve azzal, hogy Balázs gitárja jóval hangosabban szólt (jaj és az a gitársound) mint Erdélyi Péteré, ami már csak azért is nagy hiba, mert tudásban is meglehetősen messze állnak egymástól. Elképzelésem sincs, miért nem Péter szólózik a csapatban inkább. Balázs ritmusérzéke sem volt az igazi, sem a hangszerén, sem mozgásban, szegény az esetlenség netovábbja volt általában. És akkor megint a színpad másik felét kell méltatnom, ezzel szemben Peti kb. színpadra született, roppant kellemes látvány, ráadásul teljesen korrekt módon tolta a vokálokat (esetleg azt az éneklést meg lehetne próbálni komolyabban…). Zoli sem teljesített rosszul, akadtak apró bakik, de elődjénél mondhatni mérföldekkel jobb, bár az látszott rajta, hogy hangszer nélkül ritkán szerepel színpadon. Kár, hogy csak ideiglenesen erősíti a zenekart. A rövidke programban saját dalok mellett jónéhány feldolgozással lepték meg a közönséget, a lemezen már megjelent U2-tól kezdve, két Metallica (My Friend Of Mysery, Battery – ez utóbbi igen kellemes meglepetésként ért), és meg is sértődtem volna, ha ráadásként nem játsszák el a májti Nevermore-tól a Beyond Withint, amivel még jobban életre kelt, a csapat, de tényleg.
A hazai ultimatív thrasher csapatot, a Remorse-t időtlen idők óta nem láttam, a tressmetal pedig éltet és erőt ad, így nem volt kérdés, hogy meg kell nézni őket. Teljesen bizarr módon egy ideje (azért hosszú éveket nem mondanék) ugyanabban a felállásban nyomják, így már ismerős arcokat üdvözölhettünk a Kék Yuk zsebkendőnyi deszkáin. Sajnos ők sem játszottak hosszan, ám annál több ráadással, ráadásul a tényleg totálisan családiassá váló légkörben a végén a közönség fele már a színpadon ugrált, ami még jobban emelte az amúgy sem borongós hangulatot. Néhány új lemezes dal mellett olyan abszolút slágereket is játszottak, mint a 20/40, nem is tudom, létezik-e még ennyire jókedvű thrash metal nóta úgy egyáltalán. Úgy látszik ez a feldolgozások éjszakája volt, náluk volt Bloodline (Slayer, mi más, jó napom volt, na), és bár egyrészt kicsit fájó, hogy ilyen ritkán játszanak és akkor sem üti a százat az ott lévők száma, másrészt pont ettől lett igazából olyan fergeteges hangulat, amit évek múlva is jó érzéssel lehet majd felemlegetni. Lövésem sincs, mi mozgatja még őket, klasszikus szélmalomharcot vívnak folyamatosan, ráadásul a mostani thrash metal reneszánsz miatt (oké, nem nálunk éli újravirágzását a műfaj) talán nem itt kellene még tartaniuk, ahol, de hát a sors útjai kifürkészhetetlenek. Mindenesetre kifejezetten jólesett a szervezetemnek ez a koncert, kedvesen és totálisan aranyosan, de lemészároltak mindenkit. Remélem, hogy nem jövőre fogom újra őket látni valahol. Egyébként meg... most írjam megint azt, hogy sajnálhatja aki kihagyta?...
