Shock!

Szinte napra pontosan egy évvel utolsó budapesti koncertje után, 2023 szeptemberében is a Barba Negrában köszönthettük a Riverside-ot. Azt a csapatot, melynek köszönhetően Lengyelországnak már nem csak a death/black metal színtéren van az élvonalhoz tartozó zenekara, hanem a progresszív bandák között is. Én valahol az Anno Domini High Definition környékén eszméltem rájuk, a szimpátia pedig azóta is megvan kettőnk között, viszont az utóbbi években csak úgy távolról figyeltem a ténykedésüket. Erre a koncertre készülődve esett le például az is, hogy utoljára még szegény Piotr Grudzińskival láttam őket. A banda alapító gitárosa viszont már 2016 óta nincs köztünk, így éppen ideje volt, hogy újra megnézzem a Riverside-ot élőben is.

Főleg, hogy előzenekarként az az At Night I Fly melegített előttük, amelynek tagjai a hazai progszíntér veteránjai közül kerülnek ki (lévén olyan formációkban edződtek, mint a Dreyelands, a Wendigo, a Stonehenge vagy az After Crying), és akiket szintén ezer éve nem láttam. A csillagok állása azonban ezúttal kedvező volt, így egy esős, borongós hétvégét záró vasárnap este elindultam, hogy magamba szívjak némi igényes, progresszív muzsikát. A kiírt programhoz képest aztán az ANIF néhány perccel korábban csapott a húrokba, méghozzá rögtön egy friss, a már a kanyarban lévő kettes lemezre írt, Distress címre keresztelt dallal, és ha ennek alapján be lehet lőni az új anyag irányvonalát, már most kijelenthető, hogy közel sem lesz olyan egyértelműen progmetál, mint anno a Mirror Maze volt. A csapat gitárosa, Horváth András egyik legnagyobb hatása David Gilmour, és ebben a dalban sokkal hangsúlyosabban elő is jön a Pink Floyd-vonal, mint korábban bármikor az At Night I Fly történetében. Ez pedig számomra örömhír, mert egy színes, izgalmas, változatos nagylemez jövetelét vetíti előre.

Bár a csapat elmondása szerint teljesen kész vannak a kettes koronggal, egyelőre több új témát nem dobtak be, hanem a koncert további részében a debütlemezről szemezgettek. Egészen pontosan négy tétel (Gethsemane, The Pit, Uriel és Wanted to Be) fért be róla, de az öttételes buli így is alulról nyaldosta a 45 percet. Az ANIF már csak ilyen, és hiába láttam őket többször is korábban, számomra úgy tűnt, mostanra ért össze igazán a zenekar, amiben kétségtelenül nagy szerepet játszik az is, hogy a korábban leginkább egyfajta állandó vendég státuszban lévő billentyűst, Kővágó Zsoltot állandósították végre, illetve a tavaly nyáron csatlakozott Divided-dobos Vaczó Gáborral is remekül működik a kémia. Ráadásul András kifejezetten ihletett napot fogott ki ezúttal: technikailag kifogástalan gitározását improvizatív betétekkel is színesítette, és az egyik ilyen gitárszólóhoz köthető a koncert leginkább jópofa pillanata is. Az egyik hosszú, instrumentális betét alatt ugyanis BZ egyszer csak a közönség sorai között termett, és onnan figyelte egy ideig a többieket. Szerencsére aztán hamar elmúltak az emberi és zenei nézetkülönbségek, az énekes visszatért énekelni, és e reunionnak köszönhetően ismét csak ötösben fejezték be az egyébként kifejezetten igényes fények alatt (a banda saját fénytechnikust hozott a koncertre) elővezetett, remekül sikerült bulit.

Már az At Night I Fly koncertjét is sokan nézték, de mire a Riverside a húrok közé csapott, csaknem szellős teltházról beszélhettünk, a rajongók pedig hatalmas ovációval fogadták a gyakorlatilag teljesen csupasz színpadra érkező lengyel négyest. A Riverside aktuális lemeze ID.Entity címen fut, és Mariusz Dudáék a koronghoz igazították a turné koncepcióját is. Ahogy a kifejezetten lelkesen és sokat beszélő basszusgitáros/énekes a koncerten többször is elmondta, a lemez és így az azt promotáló turné célja is az, hogy bemutassa, milyen is a zenekar 2023-ban. Pőrén, mindennemű sallang vagy cicoma nélkül. Ennek megfelelően tehát sem díszlet, sem vetítés, de még csak háttérvászon sem volt mögöttük: mindössze négy darab, nyolcszög alakú, különböző színekben világító lámpa előtt léptek fel. És bár Mariusz hangsúlyozta, hogy ők a 2023-as Riverside akarnak lenni, nem pedig a múltba tekinteni, azért ha voltál már koncertjükön, nagyjából azt is be tudod lőni, hogy mi történt ezen az estén

A csapat előadott szerzeményei – egyetlen kivételtől eltekintve – továbbra is abszolút illenek a Rush, Yes és társaik fémjelezte progos irányvonalba, azaz ma is virtuóz technikai megoldásokkal vastagon tarkított, mégis fogós dallamokkal operáló, karakteres dalokban testet öltő muzsika a játék neve, ahogy azt már tőlük megszoktuk és megszerettük. Tény viszont, hogy a friss ID.Entity kifejezetten ütős lett, ráadásul talán legerősebb dalát dobták be a szettbe először. Ez volt a harmadikként érkezett Landmine Blast, ami élőben is letaglózó volt, de az is világosan kiderült, hogy a közönség a lemez többi darabja (Big-Tech Brother, Post-Truth, The Place Where I Belong) hallatán sem fagyott le. Az új dalok közé beékelt Left Outot azért még így is kirobbanó ováció fogadta, illetve az is egyértelműen kiderült ekkor, hogy még az elvileg kiművelt progger közönség sem tud pontosan, illetve ütemre tapsolni. De legalább lelkesek voltunk, a szenvedély meg persze nem csak idelent sütött, hanem a színpadon is, ahol ezúttal is a csapat jobb oldala volt az aktívabb: Mariusz mellett a folyamatosan vigyorgó billentyűs, Michal Lapaj is fáradhatatlanul táncolt, izgett-mozgott pici, lila madárkával ékesített billentyűje mögött, míg a túloldalt Maciej Meller leginkább a gitárjába borulva játszotta végig a koncertet.

A program természetesen főleg az új anyagra koncentrált, és az erről elhangzott tételek, valamint az Anno Domini dalai összesen a szett kétharmadát tették ki, így valóban igazi lemezbemutatót kaptunk. Már akkor is bőven másfél óra fölött járt a játékidő, amikor a csapat a Friend or Foe? után levonult, hogy aztán persze visszatérjenek a Self-Aware és a Conceiving You erejéig, amelyek igazi, maratoni ráadást eredményeztek. Ráadásul utóbbiban egy kifejezetten jó geget is bedobtak, lévén Mariusz csavart egyet a szokásos közönségénekeltetésen, amikor az elcsépelt üvöltés helyett silent screamet, azaz suttogva kiabálást kért a közönségtől. Aztán erre, illetve az ezt beintésre felváltó igazi üvöltésre ültették rá a dal tempóváltását, a végeredmény pedig valóban hatalmasat ütött. Bizonyos pillanatokban úgy éreztem, kicsit leült a buli, de aztán mindig történ valami ehhez hasonló mozzanat, amivel a srácok megint csak felpörgették a publikumot. Egyértelműen ilyen volt a ráadás előtti utolsó Friend Or Foe?, az új lemez, illetve az egész életmű kakukktojás dala (igen, erre utaltam fentebb is), ami kétségtelenül és szembeötlően kilóg a repertoárból, és ugyan a magam részéről finoman szólva nem rajongok ezért a masszív a-ha- meg synthwave-hatásokat mutató darabért, kétségtelen, hogy a rajongók imádták, így egyértelmű csúcspontja volt a bulinak. A hozzám hasonló vaskalaposoknak meg ott volt a többi dal, a csuklóból előadott, professzionális előadásmód meg a tagok végtelenül szimpatikus, alázatos megnyilvánulásai. Egy jó koncerthez pedig nincs is szükség másra, ahogy azt a Riverside ismét csak bebizonyította.

Fotó: Barba Negra