Shock!

Két évvel ezelőtt nagyjából véletlenszerűen keveredtem a Royal Hunt hajós koncertjére, mivel nem igazán hallgatom/ismerem őket néhány dalon kívül, a zenei világuk nem teljesen az én terepem, de olyannyira nem bántam meg, hogy már aznap, a helyszínen eldöntöttem, ha legközelebb jönnek, ott leszek. A szomorú helyzet az, hogy azóta sem kezdtem vadul hallgatni az albumaikat, pedig van új is (igaz, Vincénk szerint nem jó, így ignorálta a koncertet is), ennek ellenére mégsem volt kérdés, hogy menni kell. A lemezek megvárnak.

A zenekar jottányit sem változott a két évvel ezelőtti állapotukhoz képest, illetve történt egy doboscsere, a köpcös dobos helyére egy másik köpcös fickó érkezett: Allan Sørensent Andreas "Habo" Johansson váltotta (akit a Narniából ismerhettek). A többieken nem fogott a két év, a hórihorgas André Andersen ugyanúgy szegény megboldogult Peter Steele-re emlékeztet távolról hunyorogva, Jonas Larsen gitáros pedig kiköpött lefogyott Malmsteen – szintén távolról hunyorogva. D.C. Cooper meg egyszemélyben a rockSTÁRság intézménye, ám ha hátralépsz két lépést, igazából viccesnek és vásárinak is tűnhet, ahogy gesztikulál, mozog, de hát valljuk be, szüksége van a színtérnek ilyen színes tollakkal ékeskedő pávákra, mert Cooper igazi hímpáva, nem más. Mástól idegenül és röhejesen mutatnának ezek az eltúlzott színpadias mozdulatok, pózok, vagy ahogy fürdik az egyik reflektor fényében, de Coopertől valahogy mégis bekajálod az egészet, mivel csibészes derűvel és némi stand upos humorral támogatja (vagy csillapítja) azt, hogy lélekben valahol a '80-as években él még mindig. A hangja emlékeim szerint jobb formában volt két éve, most nem kitűnően, csupán tök jól énekelt, az apró csalások cseppet sem zavartak, meg a néhol félrement magasak sem, meg hát tény, hogy topformában lévő eye candynek sem utolsó.

Annak ellenére, hogy folyamatosan kokettál/pacsizik a közönséggel, teret enged a többieknek is, bevonja a játékba a zenésztársait, és érzésem szerint valamelyik korábbi énekessel korántsem lenne ennyire szórakoztató a zenekar mai formájában. A közönség vette is a lapot – szűk félház ha lehetett, sajnos két éve is nagyjából ez volt a helyzet, igaz, egymás hegyén-hátán követték egymást a koncertek mostanában, de el kell fogadni, hogy a Royal Huntot tényleg csak a fanatikusok kedvelik itthon, akiket minden koncerten ott látsz (meg az olyan érdeklődő kívülállók, mint én). Igazi családias klubbuli-hangulat kerekedett (azért kellett némi idő, míg felengedett a közönség), amibe még egy pergőcsere is belefért (ha jó láttam), D.C. Cooper meg tényleg nonstop ontotta a hülyeséget két dal között, vagy csak elmesélte, hogy csodálkozni szoktak azon, milyen jól tud angolul „dán" létére. Na igen, ennyi év után (illetve volt némi szünet a RH-tagságának időpontjai között ugye) sincs mindenki tisztában azzal, hogy a srác pittshburghi, azt meg talán még kevesebben tudják, hogy komoly esélye volt a Judas Priestbe bekerülni annak idején Rob Halford helyére... De ez már egy másik sztori, és egy teljesen másik történet lett volna, ha sikerül neki.

A koncert vicces csúcspontjai közé tartozott, amikor az egyik rajongó GoPro fejkameráját elkérte és a saját fejére erősítve folytatta a műsort egy ideig (a tulajdonosnak örök emléke lesz), egyébként meg aránylag sok dal fent van a youtube-on egy rajongónak köszönhetően egész jó minőségben, ha valaki kedvet kap, két év múlva találkozhatunk a következő Royal Hunt-bulin!

(Azt meg csak így zárójelben a végén jegyezném meg, hogy valóban hihetetlenül idegesítő tud lenni akárhol, az A38 alacsony színpada előtti első sorban meg főleg, amikor többen nonstop fotóznak, kameráznak az egyre nagyobb mobilokkal, komolyan nem tudom, mi a jó abban, ha a koncert megtekintése helyett valaki a saját mobilját nézi folyamatosan (!!!), két másodpercenként (!!!) készítve egy elmosódott fotót (amit vélhetően a büdös életben nem fog megnézni senki). Nézőként is rendkívül bosszantó, de a színpadról letekintve teljesen megértem, ha a végtelenségig irritálja a közönségnek a lelküket kirakó zenészeket.)