Shock!

Miután tavaly csúfosan bebuktuk a pozsonyi King Diamond koncertet (King állítólag behisztizett a koncerthelyszín láttán, hát nem tudom, a prágai Retro Music Hallhoz és zsebkendőnyi színpadához mit fog szólni ősszel), érthető okokból nem nagyon kerestem a lehetőséget, hogy a festői szlovák fővárosba utazzam, azonban a Scorpions koncert kapcsán nem volt mit mérlegelni. Mivel anyagi és egyéb okokból fel sem merült, hogy a milánói Gods Of Metalra eljussak a hónap elején, más lehetőség nem adódott, hogy nagy kedvencemet első ízben láthassam. Az efféle arénakoncertek a legritkább esetben szoktak elmaradni, ráadásul ez mégiscsak egy önálló buli volt és nem fesztiválfellépés. Persze volt némi fesztiváljellege a dolognak, hiszen egy, a Kisstadionnál valamivel nagyobb szabadtéri sportpályán rendezték a koncertet; beszervezték az Edguyt előzenekarnak és a rendkívül vegyes közönség-összetétel láttán időnként úgy éreztem, mintha valami helyi Kapcsolat-koncertre tévedtem volna. Szerencsére a helyszín csak lájtosan telt meg és lehetett mozogni, ráadásul a füvet is leterítették valami ponyvaszerűséggel, elkerülendő a sárképződést eső esetén. Csapadékról hálistennek szó sem volt, egész nap tombolt a kánikula, csak késő este esett pár csepp, amúgy jelképesen.

Mindezek mellé pedig tessék odaképzelni a baráti árakat a stadionnal szomszédos sörözőben és bent a helyszínen – mondhatni tehát, hogy – tömegrendezvényekkel szembeni fenntartásaim ellenére – a körülmények ideálisak voltak egy kellemes nyáresti rockbulihoz. Az Edguy előtt mondjuk végig kellett szenvednünk egy helyi, láthatóan nagy népszerűségnek örvendő, anyanyelven éneklő zenekart, a Kreysont. Ők lehettek a helyi Stress vagy Ossian, hosszú bőrkabátos frontemberük is egy Paksi Endrébe oltott Lőrincz Tibire emlékeztetett. A zene még nem is lett volna rossz, sablon kelet-európai heavy metal biztos kézzel elővezetve, de amit az énekes művelt, az katasztrofális volt: macskanyávogás-szerű sikolyai nevetségesen hatottak, mindennek tetejébe pedig az a széép cseh nyelv… 30 percig mondjuk még szórakoztató is az ilyesmi, és az ilyen produkciók hallatán igen nagyot nő az ember toleranciaszintje a magyar bandák anyagaival kapcsolatban.

Gyakran szajkózom-szajkózzuk, hogy mennyire nagy a különbség a kelet- és nyugat-európai zenekarok között még így, 17-18 évvel a rendszerváltás(ok) után is. Nem tudom, ennek mi az oka, én már belenyugodtam, hogy ez 20-30-40 év múlva sem lesz másképp, de minden szónál többet ér, ha az ember tanúja annak, amikor egy lokális előzenekar előtt színpadra lép a még mindig nem főbanda, és én érzem kínosan magamat. Na, ez történt itt is: kijött az Edguy, és legszívesebben saját kezűleg koboztam volna el metalickuék hangszereit. Tobiékat lehet szeretni, nem szeretni, fikázni, de hogy vérprofik a színpadon, azt a legmegátalkodottabb köpködőnek is el kell ismernie. Nekem sem ők az elsőszámú kedvenceim, a túlzottan sörhabos himnuszaikat (mint pl. az itt is elhangzott Babylon) nem is különösebben kedvelem (főleg, hogy tudom, milyen súlyosan is meg tudnak szólalni, ha arról van szó), de a betonbiztosan alapozó zenekar, és a messziről manapság Christopher Lambert-re emlékeztető Tobi hangja és színpadi munkája bizony hosszú távon is képes elszórakoztatni. A fickó teljesen őrült, sápasztó poénjai ellenére lebilincselő figura, aki nem átallja a koncert tizedik percében elővenni az „osszuk két részre a publikumot és lássuk melyik a hangosabb”-játékot, és még nem is ég be vele! Kevés koncertkelléket utálok jobban, mint ezt, de ezen a nyárestén még én is fogékony voltam Tobi marhaságaira. Amíg pedig mindezek mellé olyan nótákat tud prezentálni a csapat, mint a zseniális Piper Never Dies, addig egy rossz szót sem fogok szólni az Edguyra, sőt, most már kimondottan várom a Bang Your Heades főzenekari státuszú bulijukat. (Azt mondjuk nem értem, hogy ha már név szerint megemlíti „invisible keyboards”-on közreműködő cimborájukat, akkor miért kell az illetőt a függöny mögé rejteni. Vagy ebben is a Helloween az irányadó Tobi számára?)

A Scorpions alapkedvenc, mindegyik korszakukat imádom (leszámítva persze az Eye II Eye-érát, de az úgyis elég rövid volt) és bár a tavalyi Wacken-fellépést lett volna az igazi látni (Michael Schenker és Uli Roth vendégszereplésével és ezer éve nem játszott ős-nótákkal), ezen buli másnapján sem érzem azt, hogy okom lenne a panaszra. A Humanity – Hour 1 lemez bivalyerősre sikeredett (a szintén remek legutóbbi Unbreakable alapján persze lehetett már sejteni, hogy a Scorpi újra magára talált) és a netről levadászott setlistek, koncertbeszámolók alapján az élő teljesítmény miatt sem kellett aggódnunk. De egyébként is: arra készültem, hogy először nézem meg a bandát és ez már önmagában akkora élményt ígért, hogy azt sem bántam volna, ha a legszánalmasabb haknit vezetik elő.

Erről persze szó sem volt: amikor felcsendült az Hour 1 intró és James Kottak dobpüfölését követően berobbant az új album nyitónótájának riffje, azt hittem, lerepül a fejem! Hogy szólt már az a gitár, egyáltalán hogy szólt az egész?! Mintha mindent direkt besúlyosítottak, belassítottak volna – az indítás heavy metal volt a javából! Persze nem újdonság az, hogy a Schenker-Jabs gitárduó szívesen zúz egy nagyot, de az Hour 1-t követő Bad Boys Running Wild és különösen azután felcsendülő The Zoo akkorát szólt, mint egy atomrobbanás. Valószínűleg ez a fiatalos lendület James Kottaknak is köszönhető, aki ugyan pont a banda legkísérletezősebb időszakában csatlakozott, de már az előző lemez is miatta (persze nem csak miatta) volt annyira élettel teli és lüktető. A faszi egyébként egy vadállat, de hát ez egy, a 80-as évek derekán ismertté vált amerikai dobostól nem meglepő: abszolút a Tommy Lee-Mick Brown-Aldridge-Appice stb. iskola híve, pörgeti a dobverőt, elképesztő energiával püföli a cumót, bohóckodik stb. – mindemellett pedig olyan vokálokkal segítette Klaus Meinét, hogy komolyan azt hittem, van a hangján valami effekt vagy, hogy kamu az egész… Nem, James akár végig is énekelhette volna az egész programot, ha netán Klaus hangjával gondok adódtak volna. Persze ez még viccnek is rossz, Meine éppen hogy egyre csak jobb az évek előrehaladtával (ld. még Halford, Dio, Dickinson). Bőrsapkáját persze képtelen volt otthonhagyni, de ezzel nyilván a „sapkásmetálozóknak” kívánt kedveskedni.

Az új, lengyel basszer rendkívül szimpatikus, szintén sokat vokálozott, sőt, még egy kis közös szólózásra is kapott lehetőséget Kottakkal. A gitárospárról sok új dolgot nem lehet elmondani, Rudi Schenker karja egyszer úgyis leszakad a sok körözéstől, Mathias Jabs ízes szólói pedig élményszámba mentek. Apropó, szólózás: ez az, amit Rudinak nem nagyon kellene forszíroznia. Zseniális riffember, de a Wind Of Change szólója például nagyon komolyan büntetett. Utána még a Still Loving You-ét is bevállalta, azt sem kellett volna. Az ikerszólókban ez kevésbé feltűnő, de ezek szerint nem véletlenül vettem észre már a Moment Of Glory DVD-n is, hogy valami nem kerek.
Meglepő-e avagy sem, a műsort is összevissza váltogatják a turné során, hiszen nem kevés eltérés volt az egy hónappal ezelőtti, nekem nagyon tetsző spanyol setlisthez képest. Kevesebb volt az új nóta (az Hour 1-on kívül a borongós-hangulatos-monumentális Humanity és a kő-metal 321 hangzott el), viszont a teljes verziós Holiday mellé beiktatták unplugged egyveleg-szerűen a Send Me An Angelt és az Always Somewhere-t is. Sajnos nem volt We’ll Burn The Sky és Another Piece Of Meat sem, viszont belefért a programba a Loving Your Sunday Morning és maradt az I’m Leaving You is.

A már említett Bad Boys… sem szerepelt a spanyol műsorban, elmondható tehát, hogy jól tette, aki több állomásra is elkísérte kedvenceit. Gyilkosan megdörrent a Blackout, a Big City Nights és a Dynamite, majd ráadásként hiába a Wind Of Change és a Still Loving következett, nem punnyadt be a hangulat. Esküszöm, egy full lírai Scorpions koncertet is szívesen megnéznék. És még mindig nem volt vége: Rock You Like A Hurricane és még egy lassú, a When The Smoke Is Goind Down, de ez utóbbi már tényleg csak levezető jelleggel – itt már közel jártunk a nettó kétórás műsoridőhöz, amire sose számítottam volna. A párom szerint év koncertje-esélyes, ebben sok igazság van, de én a magam részéről ezt a posztot az évtizedes elfogultság miatt inkább a Heaven And Hellnek tartanám fenn. A második hely azonban mindenképp a Scorpions-é, de objektíven nézve nem tudok nem egyetérteni oldalbordámmal. Ez a banda ugyanis nem nosztalgiából turnézik, hanem folyamatosan jelen volt az elmúlt 35 évben és a fáradtság legkisebb jelét sem mutatják, mi több, jobbak, mint valaha – bizony, még mindig halálos ez a csípés!