Shock!

Kétszámjegyű infláció ide, közelgő fűtésszezon oda, a jelek szerint semmi sem tudta elvenni a közönség kedvét, hogy megnézzék ezt a bivalyerős összeállítást. A koncertet eredetileg a Blue Stage-re szervezték, de miután az betelt, átkerült az új, csepeli Barba Negrába, és még ezen a lényegesen nagyobb helyen is összejött egy erős félház a három nagyban eltérő, de hasonlóan kiváló csapatra. A kultjelleget ráadásul az is erősítette, hogy a Sepultura és a Sacred Reich – igaz, még egy másik életben – már játszott közösen Budapesten a hőskorban.

Mivel ezúttal kapunyitásra a helyszínen voltam, kicsit sajnálom, hogy a szervezők nem pakoltak be a trió elé egy ismeretlen, ötödvonalas chilei black- vagy görög thrashbandát, hiszen végre én cseszhettem volna le a kommentszekciót, amiért kong a nézőtér, és nem tisztelik meg a produkciót a jelenlétükkel. De hát majd legközelebb. Persze még a Crowbar is elég szellős placc előtt kezdett gyakorlatilag óraműpontossággal, fél hétkor, de aztán gyorsan többen lettünk. Kirk kapitányék a nyitó Conqueringnél még elég ótvarul szóltak, és később sem mondanám, hogy ideális lett a hangzás, de már szerencsére a másodikként elővezetett I Feel The Burning Sunnál is érezhető volt némi javulás. Az Amon Amarth és a Machine Head szeánszán még nem mertem nagy megállapításokat tenni, de az eddigiek alapján most már megkockáztatom: valamit kezdeni kell majd a helyen hosszabb távon az akusztikával, mert egész este problémásnak tűnt a dolog, és ahogy a visszajelzéseket hallom-nézem, a többséget eléggé bosszantja is a kérdés, méghozzá joggal. Más tekintetben amúgy a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, a ruhatárat például épp erre a bulira üzemelték be.

A világ legköpcösebb embere egyébként a szokott formát hozta, és nagy örömömre szolgál, hogy Matthew Brunson, illetve Tommy Buckley most már évtizedes szinten is kirobbanthatatlannak tűnnek mellőle. Shane Wesley basszer újabb arc a fedélzeten, de kellően metálos kiállásával, aktív mozgásával jól passzolt a színpadra. A Crowbar meglehetősen sallangmentesen nyomul, néhány vaskos louisianai akcentussal elővezetett – emiatt sokszor szinte teljesen érthetetlen – konferanszot leszámítva csak nyomják egymás után a nótákat, de így is mindig lecsavarják az ember fejét. Ebben most sem volt hiba, a kilencszámos szett ráadásul kimondottan ütősnek bizonyult: pár újabb téma mellett volt To Build A Mountain, nyilván All I Had (I Gave), Planets Collide meg a végén Like Broken Glass, szóval nincs okom panaszra. Sokszor láttam már őket, egy kisebb, intimebb klubban jobban is érvényesülnek, de bármikor szívesen megnézem a bandát.

A Sacred Reich régi versenyző, és ugyan sosem számítottak sztárbandának, ott voltak a thrash hőskorában, ráadásul fűződik is a nevükhöz néhány óriási album azokból az évekből. Dave McClain néhány évvel ezelőtti visszatérésével még teljesebb a nosztalgia, noha Phil Rind és Wiley Arnett mellett ma már Joey Radziwill gitározik elöl. Érdekes ugyanakkor, mennyire nem a klasszikus érára gyúrt a csapat, a műsor gerincét ugyanis a visszatérő Awakening lemez képezte, a tíz dalból öt erről szólt. Hasonló veteránoknál akár kockázatosnak is tűnhet az ilyesmi, esetükben kissé pikáns is, hiszen Phil ugye azelőtt éveken át hangoztatta, mennyire értelmetlen lemezt készítenie a hasonló iszapszemű alakulatoknak. Viszont simán működött. Már eleve az is roppant feelinges volt, ahogy színpadra sétáltak a The Boys Are Back In Town intro végén, aztán a Divide & Conquer után mindjárt jött a The American Way címadója, és innentől nyert ügyük volt.

Philék lényegesen jobban szóltak a Crowbarnál, emellett láthatóan sokan érkeztek kifejezetten miattuk, szóval a klasszikus dalra egyből beállt elöl a moshpit, ami aztán a fellépésük végéig fortyogott is tovább. A három évvel ezelőtti budapesti bulira valamiért nem tudtam elmenni, így aztán számomra ezúttal az jelentette a legnagyobb meglepetést, mennyire feltűnően jól énekel Rind, ráadásul minden erőlködés nélkül teszi mindezt. Pozitív, derűs kisugárzásával emellett egyből kenyérre is kent mindenkit, és nem tagadom, ahogy elnéztem őket Dave-vel meg a jellegzetes fazonú Wiley-val, kicsit én is elérzékenyültem, hiszen egyből megelevenedtek bennem a régi hammeres fotók... Joey barátunk már nem ennyire jó fazon, kissé esetlenül fest a deszkákon a pofátlanul fiatal srác, a játékával viszont nem volt gond, és azt hiszem, ez a lényeg. McClain mesterre sem lehetett panasz, alapvetően imádom a dobolását, bár muszáj megjegyeznem: jellegzetes hullámzásai valami miatt sokkal feltűnőbbek a Sacred Reich zenéjében, mint anno a Machine Headben. Érdekes talány ez, nem tudom, mi lehet az oka... Zavaró azért persze így sem volt a dolog, a közönség meg gyakorlatilag mindent egyformán jól vett tőlük. A hangulat természetesen a régi nagy nótáknál hágott leginkább a tetőfokára: a The American Way mellett a Who's To Blame, az Independent és a Death Squad is nagyot ment, a záró Surf Nicaragua meg aztán tényleg össznépi ünneplésbe torkollott. Bármikor újráznék velük is, energiadús, de ezzel együtt is kellemesen lelazult, remek rezgésű koncertet adtak.

Úgy alakult, hogy baromi régen láttam utoljára a Sepulturát, így örültem, hogy végre semmi sem jött közbe, és megnézhetem őket. Nem született éppen szerencsés csillagzat alatt ez a konstelláció, az útjuk sem volt egyenletes, de úgy gondolom, legkésőbb az utolsó két lemezzel tényleg mindenkinek be kellett látnia: Andreas Kissernek volt igaza, amikor kitartott a döntései és az elképzelései mellett. Igen, tök más ez a Sepu, mint a klasszikus érás, de a Machine Messiah meg a Quadra így is az utóbbi évek legizgalmasabb lemezei közé tartoznak a durva mezsgyén, és ez azért nem semmi egy ennyire régi banda esetében... Az intróként bejátszott eredeti, Titas-féle Polícia után a műsort nyitó Isolationnél mindazonáltal eléggé megijedtem, annyira szarul és kásásan, tompán kongott-csengett-bongott a cucc, de a mindjárt másodikként elővezetett Territoryra máris beállt egy egészségesebb egyensúly. Nem lett később sem FLAC-minőségű a sound, de a jobb elülső fertályon azért élvezhetőnek bizonyult. Maga a csapat pedig úthengerszerűen nyomult végig az életművön.

A baromi jó újabb dalok és a vitathatatlanul alapműnek számító régiek mellett meggyőződésem szerint a mostani Sepultura megalázóan jó élő teljesítményének kulcsa Eloy Casagrande, aki – igen, vállalom – alighanem az egész színtér legjobb dobosa jelenleg ezen a vonalon. Szabályszerűen üveges szemmel bámultam-hallgattam, mit művel a cucc mögött az Arise megjelenésének évében született srác, egyszerűen nem emberi, micsoda irgalmatlan erővel, húzással, technikával, precizitással játszik, és emellé még valami megigézően szépen, ízesen is hegeszti a ritmusokat. Tényleg páratlan teljesítményt nyújtott, már csak miatta megérte volna eljönni. De a banda ezzel együtt is baromira együtt van most, a végig derűs, szimpatikus, látványos táncmozdulatokat lejtő Derrick Greenről és Paulo Jr.-ről is üvöltött, mennyire élvezik a fellépést. Andreas esetében visszafogottabb vagyok, hiszen feleségét nemrég vitte el a rák – nem tudom, csak bebeszélem-e, de látni véltem szegény arcán az új ráncokat, nem is vigyorgott annyit, mint szokott, viszont a gitározásba meg a színpadi akcióba egyaránt mindent, maximálisan beleadott. Annak idején nem esett rá annyi reflektorfény, mint talán megérdemelte volna, pedig vitathatatlanul a stílus nagy egyéniségeinek egyike összekeverhetetlen futamaival.

A programban nagyjából fele-fele arányban képviseltették magukat a Max-érás meg az új dalok, és érdekes volt megfigyelni ezáltal élőben is a Sepultura evolúcióját, miként jutottak el a brazilok a csúcskategóriás thrashtől a mai kísérletezős, mindenféle stílushatárra fittyet hányó, néhol akár progresszívnek is bátran nevezhető témákig. A Machine Messiah-ról el tudtam volna viselni még vagy két dalt a címadón túl, de a Quadráról elég sokat játszottak, így elhatároztam, hogy nem hiányolok semmit, kerek volt a műsor, a régi nagy nótákra – Propaganda, Cut-Throat, Dead Embryonic Cells, Infected Voice – meg nyilván óriási beindulás ment, hiszen mindannyian ezeken nőttünk fel. A csapat rutinos profiként ráadásul jó érzékkel vegyíti ezeket a komplexebb, agyasabb újakkal, így nem merülhet fel kérdés, amikor az óriási Agony Of Defeat dallamosabb, elszállósabb percei után hajítják ránk a rendes műsoridő végén zárásként a Refuse/Resist meg az Arise kettősét. Az összefűzött Ratamahatta és Roots Bloody Roots pedig már tényleg csak az utolsó energiatartalékokat facsarta ki mindenkiből a ráadásban...

Nem állítom, hogy nem élveznék egy Pumpkins United-mintájú, össznépileg mindenkit megmozgató Sepu-turnét, bizonyára üzletileg is lenne értelme, de nem fogok sírni, ha sosem jön össze, ez a mostani zenekar ugyanis végre tényleg úgy tökéletes, ahogy van: nem éppen rekordgyorsasággal, de beérett az a bizonyos gyümölcs. Örülök, hogy a nézőszám és a reakciók alapján a közönség is belátta és elfogadta ezt.

Kiváló este volt ez három óriási bandával, nagy élmény volt végignézni.

Fotó: Lányi Kristóf (Köszönet a RockStationnek!)