Shock!

Az izlandi Sólstafir napjaink egyik leginkább körülrajongott underground üdvöskéje úgy a szakma, mint a rajongók részéről. A srácok a kezdeti black metalos alapú lemezektől fokozatosan építkezve és fejlődve jutottak el mostani, kiemelkedően igényes, hangulatos és művészi muzsikájukhoz, Ótta címmel idén napvilágot látott, immár ötödik lemezük pedig az egyik legjobb a sorban. Legalábbis az általános vélemények szerint, bevallom ugyanis, hogy jómagam egyáltalán nem ismertem a négyes munkásságát a koncert előtt. Mivel azonban egyik cimborám megkérdezte, lenne-e kedvem elkísérni a bulira, úgy gondoltam, ideje pótolni a mulasztást, és megismerkedni az izlandi csapat zenéjével.

A koncert fél nyolc körül indult az Obsidian Kingdom műsorával, kiknek előadása meglehetősen eklektikus elegyét alkotta a black metalnak, a post rocknak és az experimentális zenéknek. Billentyűvel is felvértezett muzsikájuk sok hangulaton átvezetve mozgott a zenei szélsőségek között, így bár nem volt épp könnyű hallgatnivaló, mégis lekötött, mert izgalmas és érdekes volt. Ráadásul intenzíven is adták elő magukat – főleg billentyűsük zúzott veszettül –, így a meglehetősen tébolyult muzsika ellenére sikerült koncerthangulatot kialakítaniuk.

A spanyol srácok után érkező Esben And The Witch bár teljesen másfajta muzsikával érkezett, szemléletmódban tökéletesen illett az Obsidian Kingdom és a Sólstafir közé. Elszállós, komor, de ugyanakkor megkapó és fogós muzsikájukra óriási hatással volt a Pink Floyd (és megkockáztatom, hogy egyes tudatmódosító szerek is), aminek köszönhetően természetesen nem hagyják megkötni magukat olyasfajta béklyók által, mint a hagyományos nótaszerkezetek. Rachel Davies megkapó énekdallamaira és hömpölygő elszállásokra épülő dalaik kifejezetten hosszúak és a floydos hatások mellett a kései Gathering ízét is felfedezni véltem bennük. Bár muzsikájuk nem kifejezetten koncertekre való, a közönség remekül reagált rájuk, így sajnálatosan rövid műsoruk végeztével az ekkorra már szép számmal összegyűlt publikum megfelelő hangulatban várhatta a főattrakciót.

Bár a Sólstafir zenéje is inkább való egy lefüggönyözött szobába, semmint zsúfolt koncerttermekbe, érdekes módon nekem az élő performansz sokkal inkább bejött, mint az otthoni ismerkedések. Míg melankolikus zenéjük lemezen, hosszú távon hallgatva nem képes lekötni, a szuggesztív élő előadás hatására előadásuk remekül működött a Dürer nagytermében. Annak ellenére, hogy túl sok minden nem történik a színpadon – ők is leginkább a hangszereikbe borulva egyhelyben álló zenekarok halmazát gyarapítják –, van egy olyan kisugárzása a bandának, ami magával ragadja az embert. A közönség pedig abszolút vevő is volt erre, hiszen a meghirdetetthez képest majd egy órányival előbb (!!!) kezdődő koncertet a terem kétharmadáig tömötten álló publikum leste végig.

Annak ellenére, hogy szinte kizárólag melankolikusan hömpölygő, álmodozósan hosszú dalok voltak terítéken, az előadás mégsem fordult unalomba. Addi néhány sápasztó poént leszámítva nem sokat konferált, hagyták, hogy – méretes közhelyet elsütve – a zene beszéljen. Mindehhez passzolva a villódzó fényeken és némi füstfelhőn kívül az egyetlen látványelemet a gitáros Pjuddi cowboy kalapja meg persze a frontember néha kifejezetten eksztatikus mozgása jelentette. És mégis vonzották a tekintetet, a jól adagolt fények pedig remekül erősítettek rá a zene elidegenedett, fagyos, barátságtalan, de mindezek ellenére magával ragadó hangulatára. A Sólstafir nem az egyéni villantásokról szól, összességében nézve azonban mégis tiszteletet parancsoló, ahogy ez a négy ember együtt muzsikál, és amilyen atmoszférát tudnak teremteni a hangszereikkel.

Annak ellenére, hogy nagyjából hetven percnyi játékidőt vártam, végül jócskán túlhaladtak rajta, aminek minden jelenlévő csakis örülhetett. És bár továbbra sem leszek megveszekedett Sólstafir rajongó, most már értem, miért sikerült annyi embert megfogniuk muzsikájukkal.

Fotó: Réti Zsolt