Shock!

Mióta először láttam (úgy bizony, Háry Péter kezében egy Ákos-koncerten), azóta vágyom egy Chapman Stickre, lévén ez a szürreális kinézetű hangszer kinézet és megszólalás tekintetében is páratlan. Minden instrumentumok Frankensteinje tulajdonképpen egy-egy lenyakazott gitár és basszusgitár fogólapjainak egymáshoz illesztésével született meg, és ügyes tapping technikával egyszerre szólaltatható meg rajta mind a dallammenet, mind pedig a basszuskíséret. IAVN, ahogy Pálinkás Tamás mondaná, és valóban, a húros hangszerek e hibrid szörnye köré valódi kultusz épült ki, a Stick Men nevezetű trió pedig e kultusz oltárán áldoz, immár bő évtizede.

A felállás változásával ugyan ma már csak egy klasszikus Chapman Stick látható a színpadon, annak is a Grand, tehát 12 húros változata, az viszont személyesen a nagy Tony Levin kezében. Őt, ha máshonnan nem, Peter Gabriel zenekarából mindenképpen ismerheted, itt pedig a King Crimson ritmusszekciójának másik felével, Pat Mastelottóval játszik... nos, igen, főleg King Crimson-dalokat, illetve azok átértelmezéseit. Tegyük gyorsan hozzá, szépen gyarapodik a Stick Men saját jogú repertoárja is, legutóbb 2016-ban jelent meg stúdiólemezük Prog Noir címmel, amelynél beszédesebb címet aligha választhattak volna. Az arcok főleg instrumentális zenében utaznak, de – elsősorban Levin – időnként a mikrofon közelébe is elmerészkednek. Ugyanakkor, ahogy ez most is kiderült, a Stick Men nem szól másról, mint a lehető legmagasabb színvonalú prog/jazznek a zenész és közönsége számára is szórakoztató módon történő tálalásáról.

Külön gondolatot érdemel a formáció harmadik tagja, Markus Reuter, aki 2010-ben vette át Michael Bernier helyét, és aki a kakukktojás is lehetne ebben a sztoriban, de persze mégsem az. Egyrészt bő két évtizeddel fiatalabb társainál (ahogy meg is jegyezte egy felkonfban, őt magát is egyes, itt elhangzó dalokkal egyidőben komponálták), viszont jelenkori arcberendezésével simán lehetne Mastelotto öccse/fia, és természetesen személyében is egy egyedi hangszeren, mesteri fokon játszó zenészről beszélünk. Reuter egy ideje saját fejlesztésű, nyolchúros Touch gitárját használja, amit a Stickhez hasonlóan, tapping technikával szólaltat meg. Ha mindehhez hozzátesszük Mastelotto akusztikus és elektromos dobokból, illetve ütőhangszerekből álló szettjét, az összhatás nem is lehet kevesebb a felkavarónál, de ennél sokkal meglepőbb lehet, hogy a hallgatható, sőt, az élvezetes jelzők is gond nélkül megállják a helyüket a trió előadása kapcsán.

A három zenész amúgy gilmourosan, egyszerű póló-farmer öltözetben (a 71. életévében járó Levin széthordott, kinyúlt farmere konkrétan vérlázítónak számít e körökben) érkezik a színpadra, és a nézőkkel olyakor kedélyesen elcsevegve, oltári dolgokat muzsikál össze. Én vagyok rá a legjobb példa, hogy az általuk művelt zene minden különösebb szakmai műveltség nélkül is értelmezhető, élvezhető, a Budapest Jazz Club kifogástalan hangosítása pedig maximálisra pörgette a gyönyörmétert. Ha esetleg a felfokozott igények kielégítésére nem akarták volna a szervezők a hely befogadóképességét 150 százalékban kihasználni, egy szavam sem lenne a körülményekre, de igazából így sincs sok. Elképesztő volt látni/hallani, ahogy a három zenész a kétkezes tapping és a hibrid dobszett lehetőségeit kihasználva, bőven egy komplett zenekar megszólalásának élményét nyújtotta, a zsenik játékosságával és könnyedségével cserélgetve egymás között a dallam- és a ritmustémákat.

A program két, egyenként 45 perces felvonásra oszlott, köztük szünettel, ami remekül oldotta fel a műsor töménységében rejlő veszélyeket. Levinen és Mastelottón egy pillanatra sem látszott a kor, lazán elmuzsikáltak volna még kétszer ennyi ideig is ugyanezen a színvonalon (ez szokásuk is), pihenésre leginkább a hallgatóságnak volt szüksége. Aztán ugyanazzal a szerénységgel, ahogy érkeztek, megköszönték a tapsot, és a hangszerek letétele után öt perccel már az előtérben dedikáltak mindent, amit a lelkes népek az orruk elé toltak. Talán nem is kell ezek után hangsúlyoznom, hogy sokkal több volt ez a fellépés a King Crimson rég várt nyári koncertjének puszta felvezetésénél, így akit a nőnap máshol ért, az többek között Mike Oldfield Mirage-ának egészen döbbenetes átdolgozásáról is lemaradt, mert ezt aligha hallhatja majd júniusban. És egyáltalán, baromira kellenek az ilyen élmények, ha sok a jóból, hát annál jobb!

Fotók: Günther Haderer (a bécsi koncertről)