Shock!

Most először fordult elő az, hogy kimondottan a Stratovarius és a Hammerfall miatt mentem el saját koncertjükre. Emlékezzünk csak vissza: 2000-ben a Rhapsody játszott Tolkkiék előtt, 2001-ben a Virgin Steele melegített a Hammerfallhoz, 2003-ban pedig a Masterplan miatt mentünk Dronjakék koncertjére, és elsősorban a Symphony X kedvéért Stratóra. Persze ez nem jelenti azt, hogy szándékunkban állt volna hazamenni az előbandák után, vagy hogy végigunatkoztuk volna a főzenekarokat, hiszen mind a Hammerfall, mind a Strato profi gépezetként hengerel élőben.

Iszonyatos elánnal és lendülettel játszanak, ami mondjuk a Timo művek esetében elvárható, hiszen régi csapatról van szó, de amikor először láttam a Hammerfallt, profizmusuktól leesett az állam. Ma már persze ők is régi motorosnak számítanak, és akárhogy is, még a mostanában már természetesnek vehető koncertdömpingben is kíváncsi voltam arra, mit tud a két nagyágyú együtt. Minderre pedig nemcsak a várható koncertteljesítmény szolgáltatott apropót, hanem az is, hogy a Hammerfall ugye megint kiadott egy kiváló lemezt; Stratóék pedig izgalmas, a másság jegyében készült albumot hoztak ki a nagy összeborulást követően.

Persze az előzenekar sem volt kutya: a svájci Shakra kapcsán szinte kizárólag pozitív véleményeket olvastam, és mivel két héttel azelőtt alaposan megzúzott a honfitárs Gotthard, abszolút pozitívan álltam a koncerthez. Sajnos azonban a buli kb. negyedéről eleve lemaradtunk (ki gondolta volna, hogy 7-kor felzavarják őket a színpadra???), a másik negyedét csak a folyosón hallgattuk (mivel akkor még reménykedtünk abban, hogy le tudjuk tenni kabátjainkat a ruhatárban), de végül is a srácok programjának kb. felét azért sikerült megtekinteni (ugyanis feladtuk, és úgy határoztunk, hogy nagykabáttal a kézben zúzzuk végig a koncerteket – sokan mások is így döntöttek).

A Gotthard párhuzam ugye eleve adja magát, de talán nemcsak a közös származás miatt: a nagy G-hez hasonlóan zúzós-húzós hard rockot nyom a Shakra, az énekhang kicsit smirglisebb, az összkép pedig egy olyan bandát mutat, amelyet bárhol-bármikor szívesen hallgat-néz az ember; de azért egy kicsit sablonosnak is tűnt a dolog. Szóval, a koncert másnapján nem mozgattam meg ugyan minden követ a csapat lemezének beszerzése érdekében, de azért ha utamba kerülne az anyag, biztos végignyomnám párszor, csutkára tekert hangerővel. Bár Shakira emlegetése elcsépeltnek tűnik a banda kapcsán, a háttérlogóba csempészett “i” azért vicces volt, állítólag a turnépartnerek tréfálták meg Shakra-ékat. Dzsörg Májkel vendégszereplése is jelezte, hogy jó a hangulat a turnén.

Ha egyetlen jelzővel kellene jellemeznem a Hammerfall koncertjét, az a buli minden pozitívuma ellenére a “pocsék hangzás” lenne. Hiába adott ugyanis bele a csapat apait-anyait, hiába énekelt Cans királyul, hiába került elő sok kedvenc nótám, ha egyszer kiábrándítóan szar volt a megszólalás. Egy Hammerfall 2005-ben pedig ne szóljon rosszul! Az elején csak simán halk volt a dolog, mintha csak az első 5 sornak szólna a koncert, utána pedig hol jobb, hol rosszabb lett a sound, de a tőlük elvárható szintet nem ütötte meg. Végső soron a zene tulajdonképpeni egyszerűsége, és a profi játék miatt élvezhetőek voltak a dalok, de ha visszagondolok az utánuk szinte lemezminőségben megdörrenő, jóval sűrűbb és összetettebb zenét játszó Strato-ra, akkor bizony újra elkedvetlenedek. Na persze, ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is feltételezhetném, hogy nem volt véletlen a rossz hangzás és Tolkkiék nem akarták, hogy a Hammerfall ellopja tőlük az estét. Ki tudja?

Még szerencse, hogy a műsor legalább jól össze lett rakva: az új lemez nyitódala, a Secrets indította az estét; volt Hammerfall; Riders On The Storm; Let The Hammer Fall (amelynek lendületét sajnos megtörte a felesleges és erőltetett közönségénekeltetés). Sőt, még az A Legend Reborn is elhangzott, amelyre egyáltalán nem számítottam (a szintén játszott Templars Of Steel mellett a második kedvencem a harmatosabb Renegade lemezről). A Chapter V.-ról még a zseniális Fury of The Wild és a klipes Blood Bound került elő, és a sokat fikázott, de azért kellően himnikus Hearts On Fire volt a zárás. Ennek alapján állat is lehetett volna a buli, de a hangzásbeli fogyatékosságok miatt “csak” korrekt koncertet adott a csapat. A hivatásos hejjegőket és söröspohár-lóbálókat ez persze nem zavarta, Anders Johansson dobszólóját viszont szeretném feledni, Hull a pelyhes fehér hó és Breaking The Law, jaj …

Meglepő volt, hogy mennyire szellős lett a hely a Hammerfall után. Hát igen, a Stratovarius Malmsteen/Helloween ötvözete, bár szintén nem egy agysebész muzsika, azért jóval kevésbé kommersz, mint a Hammerfall ökölrázós-refrénüvöltős harcos féme. Nem kívánok most kitérni az utóbbi két év méltatlan szarkavarásaira, a lényeg, hogy a klasszikus felállás mínusz bőgős megint együtt dolgozik, és élőben is ugyanolyan jók, mint régen. Timo Tolkki ugyan rövid frizurával egyszerre hasonlít Borisz Jelcinre és annak nagynénjére, de akármilyen súlyos dolgokon menti is keresztül, gitározni fantasztikusan tud továbbra is. Mi több, kimondottan jókedvűnek tűnt, igaz, ezúttal nem is dobált a színpadra üvegeket az értelmiség… Jens Johanssont valószínűleg Tolkki Yngwie-mániája hozta annakidején a zenekarba (hisz maga a Maestro is előszeretettel dolgozik Blackmore-kollégákkal), ma már azonban több generáció számára ő “A” Strato-billentyűs és az első nagy klaviatúra-bűvölő, akivel életükben találkoznak – valóban zseni a faszi és full pihent agyú! Remélem, fog még Yngwie-vel dolgozni…

Jörg Michael dobolása külön tanulmányt érdemel – nem is azért, mert annyira feelinges lenne, hanem mert hihetetlen pontossággal hozza a leggyorsabb témákat is, és mindez szemmel láthatóan kb. annyi erőfeszítésébe kerül, mint nekem egy kenyér megvajazása. Közben meg eldobja a dobverőt és újat vesz elő (csakis a gyors számoknál játssza el ezt a mutatványt!), vigyorog, pofákat vág, és alig mozdul, hehe. Mint egy gép – elképesztő! Az énekes Timo spórolt ugyan a magasakkal, de ez nem is baj, mert akármennyit is szorongatták anno a golyóit lemezfelvétel közben, rá hatványozottan igaz a “kevesebb néha több” mondás: középfekvésben sokkal jobban ütnek a dallamai. Meghallgatnék tőle is egy klasszikus hard rock szólólemezt, mint amilyet Olli Hartmann vagy Russell Allen készített nemrég… Az új basszusgitáros nagy fazon ugyan, de a magam részéről teljesen feleslegesnek találtam a sörivós DiMaio-basszusszólót (bár távolról sem volt rossz), remélem, ez csak bemutatkozásként funkcionál, és szép lassan kikopik a repertoárból.

Mivel minden hangszeres elsőligás játékos hangszerén, inkább meghallgattam volna valami jó kis instrumentalizmust, ahol mindenki szénné szólózza magát, amúgy Dream Theater-módra, de az Yngwie/Blackmore-féle blues jammelés is jó kiindulópont lehet. Persze meglepetés így is akadt, a Paradise akusztikus verziója alapján mindjárt le is adnám a rendelésemet egy Strato unplugged anyagra, de nagyot szólt a 4^th Dimension album Twilight Symphony-ja (az Against The Windet is nyomták!) meg az ezúttal végig eljátszott Destiny is.

Azt mondjuk nem értem, miért nem bíznak jobban az új lemezben, hiszen egy kb. 100 perces lemezbemutató koncerten nem két új dalnak kellene elhangoznia, ráadásul rendkívül szájbarágós és fárasztó papolós háttérvetítés (az emberi jogok kiáltványával) járt a Unitedhoz (a másik új dal a Maniac Dance volt természetesen). Amúgy remek ötlet volt a kivetítő és általában azért jó kis hátterek voltak, meg persze olyan is akadt, hogy magát a zenekart láttuk – sajnos manapság a bandák nem nagyon engedhetik meg maguknak az effajta látványelemeket (a Strato-t leszámítva csak az Akelánál láttam kivetítőt az utóbbi években) pedig az egyszer biztos, hogy nagyon sokat dob a bulin, főleg, ha valaki folyamatosan olyan szerencsétlen, mint a párom meg én, és folyton kosarasok állnak elé (pedig hát mi magunk sem vagyunk alacsonyak).

Lehet cikizni a Stratót, a Hammerfallt meg az egész “trúmetal” vonalat, de az egyszer biztos, hogy aki ilyen színvonalon tud zenélni, annak jár egy kis szelet az egyre kisebb tortából – az biztos, hogy én sosem fogok az ő rovásukra más, hasonlóan jó, esetleg jobb bandák sikertelenségén bánkódni. Ez nem a zenekarokon, hanem a közönségen múlik…