Shock!

Legtöbbször a hátam közepére sem kívánom az olyan estéket, ahol a főattrakció előtt három előzenekar is fellép, mivel az esetek többségében ezek teljesen érdektelen, átlagos csapatok koncertjeit jelentik, akiket az ember jobbára csak végigszenved. A Suicidal Angels újabb hazai fellépése köré szervezett mini-fesztivál azonban kivételt jelentett, mivel az este négy fellépőjének mindegyikére kíváncsi lettem volna szólóban is, együtt pedig kifejezetten erős pakknak számítottak.

A kanadai Mortillery egy 2008-ban indult, fiatal thrash-alakulat, akiknek zenéje nem túlzottan kiemelkedő, viszont érdekessé teszi őket, hogy női basszerrel és énekessel tolják, ami még akkor is kuriózum, ha manapság már csak csajokból álló banda is akad a színtéren. Bár a zenekar idén már a harmadik nagylemezét adta ki, még mindig érezni esetükben a gyermekbetegségeket, valamint a színpadi rutin hiányát. Utóbbi leginkább pont a csajoknál volt szembeszökő, hiszen a bőgős Miranda gyakorlatilag végig egy helyben állt, arca elé engedett hajjal, Cara pedig sok esetben láthatóan nem tudott mit kezdeni magával, mikor épp nem üvöltött a mikrofonba. Vokális szempontból egyébként kifejezetten jól teljesített, már ami a rekesztéseket illeti, a dallamos dolgokat azonban esetében kár erőltetni. Nem mondom, hogy belőlük lesz a következő Big Four bármelyike is, ettől még azonban kifejezetten szimpatikus csapat.

A belga Evil Invaderstől egyszer már dobtam egy hátast, amikor tavaly a Skull Fist vendégeként léptek fel a Dürerben, az akkori vehemenciát pedig csont nélkül hozták most is. Bár kétségtelen, hogy egy kisebb teremben sokkal jobban érvényesült volna intenzitásuk (ez egyébként mind a négy fellépőre igaz), de ezen a nagyobb színpadon is hatalmas energia áradt belőlük. Koncertjük egyetlen negatívuma az volt, hogy az egész estén meglehetősen szar hangzás tán náluk volt a leggyengébb, a féktelen speed metal azonban így is hengerelt. Tuti, hogy ha ugyanezt a bulit megint a Dürerben rendezik, a publikum lebontja az egész épületkomplexumot. Míg a Mortillery harminc percet volt a színpadon, az Evil Invadersnek negyven jutott, fullos fordulatszámon pörgő dalaikból ennyi pedig épp ideálisnak is bizonyult: született már ennél eredetibb, változatosabb és izgalmasabb metal zene is, de ahogy ezek a figurák élőben játszanak, azt mindenkinek látnia kell, aki csak kicsit is vonzódik az olyan klasszikus csapatokhoz, mint az Agent Steel vagy az Exciter.

Mikor színpadra lépett a Skull Fist, először azt hittem, hogy csakúgy, mint legutóbb, most is valakinek a születésnapját ünneplik. Négy helyett ugyanis öt arc rontott a deszkákra, egyiküknél pedig nem volt semmilyen hangszer, és az is hamar kiderült, miért: Jackie Slaughter helyett ez a srác énekelte végig az első nótát. Hatalmas intenzitással, vehemenciával és lelkesedéssel, de meglehetősen középszerűen. Ekkor még azt hittem, vagy egy roadról, vagy valamiféle haverról van szó, aki brahiból beugrott egy nótára, csakhogy a fickó végig a színpadon maradt, és ő maga vokalizálta végig az egész koncertet. Rögtön lejött a fickóról, hogy profi: bármely hazai frontember példát vehetne róla, ami a színpadi akciót illeti, hangja azonban inkább csak okés volt, mint jó, így sejtettem, hogy valamiféle kényszermegoldásról lehet szó. A buli után aztán Johnny Nestáéktól megtudtuk, hogy Jackie torok-műtéten esett át, így a turnéra egy haverjuk, Brian Stephenson ugrott be, a szintén kanadai Aggressor énekes/gitárosa. Végül is jobb, mintha le kellett volna mondaniuk az egész kört, ráadásul így azok, akik most látták a zenekart, egy egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak lehettek tanúi. Ennek ellenére azonban Jackie jellegzetes magas hangja számomra nagyon hiányzott, bár az olyan dalok, mint a Head Öf The Pack, a Ride The Beast, a Sign Of The Warrior vagy a záró No False Metal így is tök jól működtek. A Skull Fistnél ráadásul kifejezetten jó dalalmok és refrének vannak a dalokban, melyek üdítően hatottak az Evil Invaders kissé fogódzó nélküli gyorsulásai után.

Az estét az európai thrash-színtéren egyre inkább meghatározó tényezővé váló Suicidal Angels zárta, és bár ők nem rohangásznak megállás nélkül fel és alá a színpadon, mint az előző két zenekart alkotó kölkök, előadásmódjuk nem kevésbé dinamikus. Nick Melissourgosék ugyan gyakorlatilag egy helyben állva nyomják le a koncertjeiket, a folyamatos headbangelés mellett elővezetett atomfeszes thrash metal azonban így is bárkit a földbe tud taposni. Már ha megfelelő hangzás is párosul mindehhez, a Barba Negrában ugyanis pont az ölte ki az erőt és a dinamizmust a koncertből, hogy olyan tompán és halkan szóltak, mintha vattával a fülemben hallgattam volna őket. Bár ők a turné headlinerei, csak bő egy órát játszottak, amibe tizenkét dal fért bele, de a botrányos hangosítás miatt ezúttal nem is vágytam többre. Kár, hogy a körülmények ennyire mostohán bántak velük, a csapat ugyanis ideális esetben olyannyira pusztító élőben, hogy anno még a Death Angel előtt is helyt álltak, ami nem kis fegyvertény. A leginkább az új Division Of Bloodra épülő setlist amúgy rendben volt számomra azonban a kíméletlen Bleeding Holocaut és záró Apokathilosis ütötte a legnagyobbat.

Nehéz lenne megmondani, melyik csapat tetszett a legjobban ezen az estén, mindegyiküknél volt ugyanis valami gikszer, ami miatt egyikük fellépése sem bizonyult tökéletesnek. Mivel azonban ezt a négy zenekart egyszerre lehetett most elcsípni, a mérleg nyelve összességében abszolút pozitív irányba billent, így remélem, hogy mindannyiukat hamar viszontláthatjuk majd.