Shock!

Délután a kémeim jelentették, hogy Budaörsön szállingózik a hó, tehát lélekben felkészültem, hogy méteres hóakadályokat leküzdve kell a világvége alsón lévő Wigwamhoz eljutni - világvége felsőről természetesen. Nem így történt, csupán a metsző északi szél, no meg a hosszú sor (!) jelentett némi akadályt, ami a helyszín bejárata előtt kígyózott.

A sok emberre való tekintettel négyesével engedték be az érkezőket. Remek, amúgy is imádok a hidegben ácsorogni... Bent a biztonsági ember próbált rám ijeszteni, hogy nem szabad fotózni, de aztán láthatóan megrettent attól, hogy keresztbe lenyelem, szóval szabad volt az út. A ruhatárig. Miután megszabadultunk a kabátoktól, elvegyültünk a füstben és a tömegben. Nem túlzok, tényleg elég telítettnek tűnt a Wigwam, felettébb csodálkoztam ám, hogy egy magyar zenekar koncertjére Pesten ennyien elmennek... Nem ez a jellemző, és nem is csak azon múlik, hogy minőségi e a zene vagy sem. (Valaki a társaságban mosolyogva megjegyezte: nagy jövő előtt áll a Superbutt.)

No, miután jól kicsodálkoztuk magunkat és alaposan szemügyre vettük a közönség figyelemre méltó példányait - megjegyzem a jó negyvenes bajuszos, cowboykalapos/bőrnadrágos western figurától kezdve a tizenötéves melegítőfelsős nu metalos, még nem is pelyhedző állú kamaszig nagyjából minden réteg képviseltette magát. Mondjuk egy ilyen helyen, ahol kenu csüng a plafonról, oldalt egy akasztott ember leng, minden elképzelhető. A szórványosan elhelyezkedő koponyákról (nem emberi azért) és a felső szint plafonján kiterített tehénről nem is beszélve.

A nagy rácsodálkozások után belefüleltünk a már színpadon ügyködő Mindcontrolba. Amíg a ruhatár előtt ácsorogtunk, csak az tűnt fel, hogy az énekes hamis. No de két énekes van ám, egy üvöltős, meg egy énekelős, plusz a hangszeresek, így együtt kitesznek majdnem egy Slipknotot. A zene amolyan súlyos/modern nu-metal, SOAD feldolgozásokkal tarkítva, mert azt most ugye divat lett játszani. Mivel nem ismertem előzőleg a zenéjüket, annyi maradt meg, hogy a gitárosok zúznak, a vokalisták felváltva énekelnek/ordítanak, stb. A színpadkép elég mozgalmas volt, nem egy bárgyú társaság, azt el kell ismerni. A hamis hangokat nem szeretem, a zene meg így elsőre nem fogott meg, súlyosak meg ilyes, de ha az ember beszélgetni kezd koncert közben ugye...

Rövid átszerelés után jött a Superbutt. Nagyjából fél perc után letaroltak mindenkit, a mosolygós - és frissen borotvált hónaljú - frontemberrel az élen. Fantasztikus energia tombol a dalaikban, nem kellett hozzá sok idő, hogy a színpad előtti tér forrongó katlanná váljon. Mondjuk én utálom ezt a "lökdösődjünk minél szélesebb mozdulatokkal, minél több embert vágjunk hátba, gyomorszájon, megaholcsaklehet" stílusú szórakozást, de ez van. Ilyen alkalmakkor erős védelmi vonallal a hátam mögött tudok csak fotózni. Volt mit, pl. (a hajától megfosztott) Szabikát, a zanzásított Kerry King-külsejű gitárost, hihetetlen egy figura, mint egy mini Buddha, egyéni mozgáskultúrával. Aztán ott van a basszusgitáros-varázsló pókerarcú Salim, aki hangszerébe belefeledkezve nyomta a finom kis témákat. A végén azért még ő is belendült egy kicsit... Meg persze Vörös András, akinél barátságosabb figurát nem nagyon találni honi berkekben. Teljesen jó hangulatot bírt kovácsolni a súlymetal számok közötti konferálása, ilyen szintű baráti légkör csak a proggie koncerteken szokott előfordulni. Egyébként olykor a zenekar nagy százaléka a színpad padlójához tapadt, talán fontolóra kellene venniük egy, a fejük fölé elhelyezett kamera használatát, persze kivetítővel, hogy az átlagnál alacsonyabbak se érezzék a kelleténél jobban hátrányos helyzetűnek magukat.

A műsor zenei részének gerincét az idei év legjobb lemezei közé bekúszott Two Minutes... adta, a szokásos feldolgozásokkal, és egy új dallal! Wow! Az énektémája dallamosabb, mint az eddigiek - viszont eléggé SOAD-os, szóval nem ártana egy kicsit finomítani rajta, mert így két másodperc alatt beskatulyázódnak - a végefelé viszont olyan húzós lett, ami igencsak melengette a lelkemet. Még egy nagylemeznyi ilyen jöhet!

Meglepetéseket nem csak a zenekar okozott, hanem a közönség is, egyik dalnál felperdült egy leányzat a színpadra, megkísérelt valamiféle modern tánckoreográfiát bemutatni, több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre érdekes volt. Egyébként elég sok lány jár Superbutt koncertre, a szokásos cédább-külsejűektől kezdve a teljesen szimpla iskoláslányig széles a skála. Volt, aki csak arra várt, mikor kerülnek le a trikók/pólók a srácokról. Salim nagy sikert is aratott, bár ahogy elnéztem erőteljesen pocak-metal irányt kezd felvenni a zenekar. Akadt még önjelölt vokalista, nem is egy, a nap színfoltja viszont mindenképpen a Running Wild pólós metalharcost illeti, aki egy dalt végigheadbangelt a deszkákon. A jó zene nem ismer határokat, úgy tűnik még a true metalosok fülébe is beszivároghat a minőség.

Mit írjak még a dalokról? Hogy kurva jók, hogy még a szolidabb emberek is elismerően végigbólogatták a koncertet? Az biztos, hogy legközelebb nem fogom végigfotózni, mert így nem lehet rendesen élvezni a zenét. Meg az is biztos, hogy megyek még Superbutt koncertre!

Örülök, hogy a Superbutt magyar zenekar. Mert nem kell éveket várni, hogy az ember megnézhesse őket...
És ha egy ilyen mulatság után az ember úgy ébred fel, hogy félálomban már az szól a fejében, hogy "My pain is in you, my misery's in you, my fear is in you and the trouble is in you", na, ez jelent valamit...

További fotók:
Superbutt