Tulajdonképpen ez az iromány nem csupán egy sima koncertbeszámoló, hiszen nem egyszeri eseményről emlékezik meg, sokkal inkább egy ezentúl remélhetőleg rendszeresen megrendezésre kerülő klubestre kívánja felhívni a figyelmet. Szekeres Tamás koncepciója egy olyan, havi rendszerességgel megtartandó szeánsz, ahol nemcsak saját koncertet ad, hanem tehetséges ifjú zenészeknek (saját tanítványainak) is bemutatkozási lehetőséget biztosít minden hónap utolsó vasárnapján a Wigwamban, amolyan “babazsúr”-jelleggel, ami ugye korai kezdést és relatív korai befejezést jelent, tekintettel a másnapi munkahét-kezdésre.
Remek ötlet ilyen módon búcsúztatni a hétvégét és – közhelyesen szólva – talán egy jó adag gitármelódiával a fejünkben a hétfői munkakezdés is könnyebb lehet egy fokkal. A klubjellegű, családias hangulatú koncertek egy ismert sajátossága az értő, ill. ismerős közönségnek való kedveskedés, ami különféle zenei csemegékben nyilvánulhat meg – ennek megfelelően nem volt hiány meglepetésekben sem, bizton állíthatom tehát, hogyha ez a monstre matiné-koncert irányadó a jövőre nézve, akkor bizony tényleg ott a helye minden gitárbarátnak legközelebb, ill. azután.
Kezdetét vette a koncert, amelynek azonban tétje is volt, legalábbis a Dreyelands zenekar két gitárosa számára: Ilovszky Péter és Horváth András ugyanis nemcsak egyszerűen fellépett a Szekeres Project előzenekarának tagjaként, hanem vizsgakoncertet is adott. Mindketten Tamás gitáriskolájának növendékei és ez volt a tulajdonképpeni “diplomavédésük”. Hogy végülis átmentek-e a vizsgán, arról nem szólt eddig a fáma, de valami azt súgja, hogy valószínűleg igen, hiszen baromi jól nyomták. Nem véletlen, ugyanis a műfajválasztás magas követelményeket állított fel: a Dreyelands ugyanis a prog metal mellett tört lándzsát.
Ami saját nótát hallottam, azok amolyan Dream Theater/Liquid Tension ötvözetnek tűntek, ez utóbbi párhuzam különösen megállja a helyét, ha azt vesszük figyelembe, hogy a csapat folyamatos énekeskeresési problémákkal küzd, tehát a saját dolgok elsősorban instrumentálisak. Korábban ugyan volt egy srác, akivel igen jó Dream-esteket csináltak, de végül is hosszú távon nem bizonyult működőképesnek a dolog (annyira mondjuk nem is volt jó hangja). Ezt a mostani koncertet (ahol nagyrészt a gitáriskolában tanult dolgokra épült a műsor, nagyszámú énekes nótával) tehát kisegítő vokalistákkal kellett megoldani, és végül aztán mindenki zenélt mindenkivel az este folyamán, de annyira azért ne szaladjunk előre…
Nikola Mijic-ről eddig semmit nem lehetett hallani, csak annyit mesélt András a koncert előtt, hogy a jövőben ő lesz Szekeresék énekese és beugrik a Dreyelands-be is kisegíteni. Ismeretlen neveket mindig fenntartással kezel az ember, de azért bíztunk abban, hogy Tamás nem enged akárkit olyan hangszálakrobaták, mint Edwin Balogh és Ian Parry örökébe lépni. Nem is kellett csalódnunk, rögtön az első nótában, amely a Queensryche Best I Can-je volt, hatalmasat alakított, az este folyamán nem utoljára.
Nem kevés énekes bőrébe kellett bebújnia (részletesebben is fogom taglalni a repertoárt) és minden alkalommal remekül megoldotta a feladatot. Geoff Tate után rögtön jött Eric Martin – néha a szöveg elcsúszott ugyan a Daddy, Brother…-ben (nem csoda, van mit összekeverni abban a hosszú és "egylevegővételes" refrénben), de az egyik leghúzósabb Mr. Big nóta iszonyatosan megdörrent. Amik ezután következtek, a Dream Erotomania-ja, Szekeres Tamás Preludium c. nótája és a Decandence Dance az Extreme-től, mind kibaszott nehéz dalok gitárilag (gondoljunk csak bele: Paul Gilbertből Petrucciba, Szekeresbe, majd Nuno-ba váltani), de a srácok nagyon jól hozták a témákat.
Persze, ehhez kell egy olyan bombabiztos háttér is, mint a Dreyelands többi hangszerese: a ritmusszekció egyenesen állat (említsünk neveket is: Gassama Omar dobos, Springer Gergely bőgős) és hát Dream nóták interpretálásához kell egy olyan felkészült billentyűs is, mint Kas Zoltán. Mondjuk azt sajnáltam, hogy billentyű csak azokban a számokban volt, amelyekben eredetileg is – nem bántam volna egy kis Hammondos szőnyeget a többiben sem…
A többiben? Ja igen. Volt még Hotel California, amelyben legalább tizen voltak a színpadon. Ezt a számot a Cry Free-s Scholtz Attila énekelte, de az ő tolmácsolásában hallhattuk (természetesen) a Perfect Strangers-t és a Burnt is; sőt, nem átallott egy Racer X (!!!) számot is bevállalni (Fire Of Rock): amennyire necces ötlet ez papíron és amennyire nem tetszett állítólag saját magának sem a végeredmény, annyira korrektül sikerült megoldania a dolgot.
Volt amúgy még egy vokalista lány is, Scholtz és Mijic pedig felváltva álltak be mellé, amikor éppen nem szólót énekeltek, ezáltal teltebbek lettek a vokálok, akárki találta is ki ezt, remek ötlet volt. Egy Tarjányi Endre nevű srác (asszem a brutál bandájának demójáról még a Shock!-ban is volt szó, de a nevük most nem ugrik be - Manikin Faint, jó kis zene, tessék kutatni utána! - V.Sz.) elüvöltözött két Pantera nótát is (Revolution Is My Name, I’m Broken) a bandával és azzal együtt, hogy nem bírom ezt a kései Anselmo-s rekesztést eredeti verzióban sem (kövezzen meg bárki, de számomra a Power Metal és a Cowboys lemezeken hallható Anselmo az isten), meg kell hagyni, hogy nem kímélte a hangszálait a fiú. Egy az egyben visszaadta az énektémákat, nem is értem, hol volt a Dimebag emlékesten? Na és persze gitárilag különösen kényes dolog Panterát játszani, de természetesen itt nem AC/DC-sítette le senki a szólókat (ha már a Dimebag-emlékestre utaltam az előbb).
Volt még Jet City Woman, Enter Sandman (mondjuk ez nem tudom, minek, ha már Metallica és ha már fekete album, lehetett volna legalább valami csemege) és a legvégén egy rendkívül erőteljes Pull Me Under. Még sok ilyen jó kis feldolgi koncertet szeretnék hallani itthon, Dreyelands-éktől vagy akárki mástól, aki tudja ezt a színvonalat nyújtani. Remélem, az itthoni viszonyok nem veszik el a kedvét egyik zenésznek sem, hiszen tőlünk nyugatabbra valószínűleg heti rendszerességgel lehet ilyen bulikra járni és a bandák meg is élnek belőle… Mindenesetre aki úgy érzi, gyilkos prog-power torka van, esetleg némi kreatív vénával is rendelkezik keresse meg Andrásékat, hadd szóljanak azok a saját nóták is.
Persze a jammelgetés nem ért véget: a Szekeres Band koncertén is fel-felbukkant András és Péter meg még egy páran, nem egy esetben Tamás a szólókat átengedte is a fiataloknak (nemcsak a két vizsgázó, de még vagy két-három növendék is ott pengetett külön vagy épp együtt, de Hotel California-s tömegjelenet már nem volt).
Elhangzottak itt is exkluzív feldolgozások, a már jól ismert Guitar Hits-es instrumentális dolgokon kívül (Satriani, MacAlpine, Vinnie Moore) pl. felcsendült újra az I’m Broken (természetesen Tarjányi Endre üvöltötte), a Back In Black és a Megadeth-től a Breadline (Nikolának természetesen sem Brian Johnson, sem Mustaine nem okozott problémát). A többi nóta pedig amolyan best of Szekeres programmá állt össze. Az igazság az, hogy az efféle instrumentális hard rock muzsika engem hosszútávon fárasztani szokott, nem is nagyon hallgatok tisztán instru gitárlemezeket, bár fejet kell hajtanom a műfaj ászainak igényessége és zseniális képességei előtt. Ugyanakkor az utoljára 10-12 évvel ezelőtt hallgatott Guitartales lemez témái régi jó ismerősként köszöntek vissza és meg kellett állapítanom, hogy koncerten engem is megfog ez a csodálatos zene. Amikor tavaly januárban ugyanitt láttuk a csapatot, már akkor is oda voltam meg vissza, de ezúttal az előbb említett jammelős blokk, valamint a szett végére került énekes dalok különleges élményt jelentettek.
Tamás ritmusszekciója pedig nagyon ott van a szeren: Debreceni “Ciki” dobolása eleinte kissé Simon Wright (Dio) stílusára emlékeztetett, aztán kiderült, hogy a jó Simon azért messze nem ilyen feelinges. Szóval, “petróleumlámpa” meg “régi csibészek” ide vagy oda, nagyon odarakta az öreg a ritmusokat, Panterát hallani pedig különösen érdekes volt tőle. Póka Egon sem nyeretlen kétéves, már a tavalyi bulin is baromira tetszett a sokak szerint nyilván csak simán “idegesítően csattogó”, szerintem viszont királyul röfögő basszus-sound.
Nagy kár azonban, hogy a szinti samplerről szól, mert egyrészt valamiért technikai problémát is okozott a cucc, másrészt pedig egy jó billentyűs biztos tudna valami pluszt adni a muzsikához tudásával. Ezt leszámítva viszont semmi egyéb kivetnivalót nem találtam az előadásban (Póka Egon sápasztó poénjai végülis nem zenei megítélés alá esnek), úgyhogy remélem, tényleg hagyomány lesz a klubestekből és legközelebb már nagyobb számú közönség élvezheti ezt az igényes zenét. Rajtam nem fog múlni, én szóltam.
