Shock!

A Rock a nevem turné talán nem kapott a mainstream médiában akkora reflektorfényt, mint amekkorát egy ekkora vállalkozás megérdemelt volna, ez azonban ma már szerencsére messze nem számít annyira, mint évekkel ezelőtt, hiszen az internet megteremtette második nyilvánosság rengeteget nyom a latban. Külön eredmény, hogy a turné igazán erős hátszél nélkül, elsősorban a főzenekar Tankcsapda erejére és népszerűségére támaszkodva is igen komoly nézőszámokat produkált országszerte. És ha a fővárosban nem is telt meg a Papp László Budapest Sportaréna a december 22-ei állomáson, majdnem hétezer ember azért tiszteletét tette a bulin, és aki eljött, az minden bizonnyal roppant jól szórakozott. A három fellépőn legalábbis biztosan nem múlt semmi...

A Junkies csak a turné budapesti állomásán szerepelt, és mintegy negyvenöt percet kapott. Aki esetleg nem tudná, a zenekarhoz nemrég egy második gitáros is csatlakozott Sajti Levente személyében, ez azonban itt sajnos nem igazán adott többletet a hangzáshoz: Barbaró Attiláéknak akadt valami erősítőproblémájuk is, amit a helyszínen ugyan sikerült orvosolni, de ettől (vagy ettől függetlenül) még sajnos nem szóltak valami jól. Elég erőtlenül reszeltek a gitárok, és leginkább csak a dobot, illetve az éneket sikerült kiemelni.

Nagyjából a koncert felét sikerült elcsípnem, amiért elnézést kérek, de a közönség többsége szintén így volt ezzel: a kiemelt állórészben ekkor még elég kevesen tartózkodtak, az ülő szektorokban meg gyakorlatilag szórványosan lehetett látni embereket. Nem mondanám azt, hogy mindez rányomta a bélyegét a hangulatra, de ilyen körülmények között nyilván a világ egyetlen zenekara sem tudja élete koncertjét abszolválni, inkább csak amolyan ráhangolódást jelentett a buli az este további részéhez. A csapat Mi van veled? Semmi? című új albumát egyelőre még nem hallottam, de mivel a lemez a koncert napján jelent meg hivatalosan, érthetően nem is igazán erőltették a friss dolgokat, a program inkább a régi favoritokra koncentrált. Az egységesen, öltönyben-nyakkendőben kiálló csapat pedig hozott mindent, amit az elmúlt lassan (még leírni is durva...) húsz évben megszokhattunk tőlük, semmi okom sincs velük kötözködni, de ez azért összességében nem az ő estéjük volt. Arra mindenesetre kíváncsi lettem, miként dörrennek meg élőben a két gitárral ideálisabb körülmények között, még ha a hírek szerint a friss dalok nem is feltétlenül a súlyosan zúzó riffekről szólnak.

Az Ossian bő másfél éve, a tavalyi negyedszázados jubileumi PeCsa koncert óta nem játszott Budapesten, ami az átlaghoz képest mindenképpen hosszú kihagyást jelent, ráadásul egy leendő DVD anyagát is az Arénában rögzítették, így a csapat érthető módon igyekezett mindent beleadni. A normál állórész ekkorra már túlzás nélkül csordultig telt emberekkel, így az már a hagyományos A rock katonái nyitásnál is lejött, hogy a hangulattal biztosan nem lesz gond. Megmondom őszintén, előzetesen fogalmam sem volt, mekkora lesz az átfedés a bulin a három fellépő tábora között, de a reakciók alapján elmondható: Paksi Endréékért eleve nagyon sokan váltottak jegyet, aki pedig esetleg nem miattuk érkezett, javarészt vélhetően az is ismerte őket, ugyanis lankadatlan volt az együtténeklés meg az éljenzés. Itt már a legelülső szekcióban is komolyabb beindulás ment, ráadásul minden túlzás nélkül tök jól szóltak, vagyis a hangulatra az elejétől kezdve nem lehetett panaszkodni.

Az Ossian még ma is gyakori fikacéltáblának számít, aminek hátterébe, okaiba, jogosságába vagy jogtalanságába teljesen parttalannak és értelmetlennek látnám belemenni itt (meg úgy általában is), hiszen mindkét oldalon megmerevedett frontokról beszélünk. A zenekar az újjáalakulás óta megállíthatatlanul gyártja a lemezeket és intenzíven koncertezik, akinek pedig ez ilyen vagy olyan okból nem tetszik, az hasonló kitartással ostorozza őket. Kifejezetten régen láttam már őket élőben – képtelen vagyok pontosan visszaidézni, mikor és hol, de hét-nyolc év biztosan eltelt már azóta –, és ebben a szakaszban a lemezeiket sem követtem annyira naprakészen, de az a nagy igazság, hogy aki neadjisten itt találkozott velük először életében, és fogékony erre a típusú heavy metalra, azt jó eséllyel abszolút meggyőzték. Eleve nagyon feszesen, lendületesen játszottak: az új dobos, a bandánál kerek négy évvel fiatalabb Kálozi Gergely ebből a szempontból is jó választásnak tűnt, de a többiek is hozták a formájukat, és ami a legfontosabb, a programban nem volt üresjárat, maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló bő egy órát.

Noha az idősebb korosztályban még ma is divat visszasírni Maróthy Zoliékat, és bezzegezni a régi felállások valamelyikére, feltűnő volt, hogy a zenekar második korszakának szerzeményei egy szemmel sem váltanak ki ma már kisebb ovációt, mint a magyar heavy metal alapdarabjai közé tartozó régebbi darabok. Vagyis a mai Ossiannál már korántsem az lenne a biztos recept, hogy elejétől végéig elnyomják az épp most újrakiadott 86 – 92 válogatást, mert 1998 óta több olyan generáció is érkezett a táborukba, akiknek már nem elsősorban az Acélszív meg az Ítéletnap jelenti a bandát, hanem mondjuk valamelyik 21. századi keletű lemez. Efféle működőképes újjáéledést nem könnyű produkálni, főleg Magyarországon nem, de ami már tíz éve is nyilvánvaló volt, az most még nyilvánvalóbb: az Ossian él és virul, és aki látta, hogyan emelkednek Endre egyetlen intésére egészen a kijáratig a kezek a küzdőtéren, az vélhetően nem is nagyon fogja megkérdőjelezni mindezt a jövőben.

A zenekar nagyjából arányosan válogatott a régi és az új időszak szerzeményei közül, és ugyan ennyi időbe nyilvánvalóan nem lehet belesűríteni tizennyolc album legjavát, azért láthatóan törekedtek arra, hogy mindenkinek kedvezzenek. Az elmúlt évtizedben született közönségkedvencek (Élő sakkfigurák, Rock'n'roll démon, Rock'n'roll, csak rock'n'roll, Külvárosi álmok, Nincs menekvés) mellett nyilván előkerültek a kihagyhatatlan örökzöldek is (Acélszív, Magányos angyal, Éjféli lány, Szenvedély, Rocker vagyok vagy zárásként a Mire megvirrad), sőt, egy Ezredszer című új dalt is elnyomtak a jövőre várható A Tűz jegyében albumról. Nekem ez amolyan vérbeli, hagyományos Ossian témának tűnt, de ennyi év után aligha vár bárki is mást a csapattól... A Maróthy-korszak nótái nyilván nem szólnak pont ugyanúgy, mint a korabeli lemezeken, de eleve más a leosztás a két gitárral, szóval ezen sincs mit csodálkozni, azt meg külön bírom, ahogy Rubcsics Ricsi agresszívebb, vadabb játéka kiegészíti Wéber Attila finomabb, Queensryche, Loudness, Dokken ízeket felvillantó dolgait. Szóval összességében abszolút jó hangulatú, meggyőző formát nyújtott a csapat, a végig roppant derűsen konferáló Endre pedig nehezen tagadhatta volna le a levonulásnál, hogy ők is jól érezték magukat az Aréna színpadán.

A Tankcsapda kezdésére megszületett a válasz az egymillió forintos kérdésre: a koncert nem lett teltházas, de a lefüggönyözött ülő szekciókkal és a zsúfolásig telt küzdőtérrel távolról sem bizonyult lehangolónak a dolog, nemzetközi nagyságok is szoktak itt így játszani, és akkor sincs ezzel semmi baj. A megjelent közel hétezer ember meg azért elég bajosan férne el más koncerthelyszínen a fővárosban, mint itt... Nekem lényegesen többet ért a teltháznál, hogy minden tekintetben normális körülmények között ment le a buli, és a trió tényleg igazi headliner produkciót tett le az asztalra. Az egyes korszakok lemezei és dalai persze náluk is alaposan megosztják a közönséget – bele kell törődni, hogy ez egy bizonyos életkort megért zenekaroknál már csak így megy –, de mindennek élőben nyoma sem volt: a nyitó Mi a fasz van? nekem sem éppen a szívem csücske, az alaphangulatot azonban remekül adta meg, a vérprofi fényekkel, két oldalsó kivetítővel és több ember magasságba emelkedő dobcuccal operáló színpadkép pedig szinte feledtette a nézővel, hogy éppen egy magyar rockbanda koncertjén vesz részt.

Lukácsék alapvetően sosem játszottak kispályán, és gyakorlatilag mióta megengedhetik maguknak, azóta igyekeznek mindig valami mást, valami újat nyújtani a közönségnek – ha nem így lenne, eleve bajosan maradhattak volna a csúcson ilyen hosszú ideig. Azt persze el lehet róluk mondani, hogy vannak kiugróan jó, átlagos és rossz napjaik, ez a szombati azonban egyértelműen az első kategóriába tartozott. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy a Rush vagy – hozzájuk közelebb álló példával élve – a Motörhead feszességével nyomultak, de szerintem ezt nem is várja tőlük senki ennyi év után, ha a hangulat ott van. Márpedig az nagyon ott volt ezen az estén, és a csapat meg is hálálta a közönség lelkesedését, méghozzá egy rendkívül alapos, több mint 130 perces hosszúságú monstre fellépéssel.

Mivel vidéki bulikra nem igazán járok, a fővárosi közös debütálásról pedig lemaradtam, most láttam a bandát élőben először a Cseresznye helyére lépett Sidlovics Gáborral, de ha nem tudom, mikor történt a váltás, biztosan nem jövök rá magamtól. Sidi abszolút beilleszkedett a bandába és tökéletesen megtalálta a helyét, teljesen együtt lélegző, szerves egység benyomását keltették vele, ráadásul igen látványos, jó fazonról is van szó. Cseresznye szólóit nem feltétlenül hangról hangra interpretálta, de mivel hű maradt a jól ismert és a dobhártyákra égett változatokhoz, panaszra ezen a téren sem lehetett oka senkinek.

A Tankcsapda össznépi kedvenc-jellegéről is sokat elárul, mi fér bele ebbe a bő két órába, és mit lehet simán kihagyni. Bevallom, a '90-es évek közepén például elég furcsán néztem volna arra az emberre, aki azt mondja, hogy a zenekar utólagos zavargások nélkül lenyomhat egy bulit úgy, hogy azon semmi sem hangzik el a Jönnek a férgek vagy Az ember tervez albumokról, de Lukácsék azóta is annyi sikeres dalt írtak, hogy egyszerűen még az sem kelt hiányérzetet senkiben, ha adott esetben komplett régi favorit lemezek maradnak ki a szórásból. Nem tudom, mennyi része volt ebben annak, hogy a turnén teljes egészében műsoron tartották az idén – konkrétan pont a koncert napján – húsz éves A legjobb méreg albumot, az azonban jó húzásnak bizonyult, hogy a hasonló próbálkozások zömével ellentétben nem önálló blokkban, elejétől végéig játszották el minden idők egyik legmeghatározóbb magyar rockalbumát, hanem össze-vissza szúrogatták be a dalokat a programba. Mindez a buli dinamikájának, változatosságának is nagyon jót tett, itt sem akadt egy szemernyi üresjárat sem, ami ilyen hosszúságnál azért nem kis teljesítmény... A Tankcsapda persze a maga módján mindig is változatos volt, szóval igazi meglepetést ez sem okozhatott.

Ha csúcspontokat kell kiemelnem, az újabbak közül a körútnak nevét kölcsönző Rock a nevem, az Azt mondom, állj vagy az Adjon az ég bármikor működőképes darabok, és most is hatalmasat ütöttek, a régi témák közül pedig természetesen a Méreg dalainak örültem kiemelten, hiszen ezek annak idején nálam is ugyanolyan meghatározónak számítottak, mint gyakorlatilag mindenkinél, aki az én generációmból csak rockzenét hallgatott. Az eredeti Csapda basszerrel, Labival megerősített Tudok egy munkát különösen kultikusnak bizonyult közülük, főleg, hogy Labi valami elképesztő módon konzerválta a régi formáját. Érdekes volt gitárt látni Lukács nyakában, két hathúrossal hallani őket meg még érdekesebb, érzésem szerint ebben a vonalban lennének (vagy lettek volna, ki tudja...) lehetőségek. Az új lemezt még ők sem erőltették túlságosan, de Mányák Péter azért itt volt a Számolj vissza erejéig, és rasztáival ő is elég sokat dobott a színpadképen.

Ha már színpadkép: ahogy korábban is kiemeltem, a látványvilág végig roppant impozánsra sikeredett, az alfát és az omegát ebben a tekintetben azonban kétségtelenül Fejes eleve baromi mutatós dobcuccának magasba emelése és fejre állítása jelentette, először stílszerűen a műsor vége felé előkapott Fordulj fel alatt, majd még utána is egy kicsit. Ha nem is pörgött a cucc olyan tempóban, mint a trükköt szabadalmaztató Tommy Lee-é vagy legjobb követőjéé, Joey Jordisoné, ilyet magyar színpadon még sosem tapasztalhattunk, és roppant ütős show-elemnek bizonyult. A zenekar végig jól is szólt, a hangzásba sem lehetett belekötni, a közönség lelkesedése pedig tényleg mindent überelt. Nyilván Lacinak sem kell már külön tanítani ennyi év után, miként kell felkorbácsolni a hangulatot, de elmondhatjuk: a Tankcsapda dalai olyannyira önálló életet élnek ma már, hogy ha nem szólna egy szót sem, akkor is a tenyeréből ennének. Ez a státusz keveseknek adatik meg, és még kevesebben képesek élni vele, de neki megy.

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy óriásit szólt ez az este. Többször is leírtam már, hogy az utóbbi tizenakárhány évben távolról sem követtem fanatikusan a Csapda minden rezdülését, akadtak dalaik, koncertjeik, amik kifejezetten nem tetszettek, és nyilván sosem fogom őket megint úgy hallgatni, mint 1995 körül, hiszen ők is mások már, mint akkor, és én is más vagyok. Erről a buliról azonban ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani. Aki teheti, menjen el a Főnixbe a turné záróállomására december 29-én, garantáltan nem fogja megbánni.

Fotó: Kovács Levente