A nemrégiben lebontott Kultiplex helyén tátongó űrt a leleményes koncertszervezők lázasan igyekeznek betölteni, minek következtében mostanában új helyek is megnyitják kapuikat a toporgó rockersereg előtt. Ezúttal a korábban folkos, népzenés stb. koncerteknek otthont adó Fonó került sorra, és meg kell, mondjam, igazán jól vizsgázott a klub.
Kisebb csúszást követően a mohácsi Solar Scream kezdte a műsort, akikre már csak Kántor Tomi Shock!-os múltja miatt is kíváncsi voltam, no meg az sem elhanyagolható, hogy az itt-ott elcsípett nótáik rendre be is jöttek. A meglehetősen nehezen kategorizálható, elszállós, melankolikus, progos, grunge-os, metalos muzsika nagyon rendben van, a dalok karakteresek, egyéniek, kerek egészet alkotnak, és Harich Gábor hangja is totál okés. A magasabb témák mondjuk néhol meglehetősen nehézkesen akartak kicsusszanni a torokból, de komoly probléma nincs, lesz ez még jobb is. Szenved viszont a banda az egyik tipikus magyar népbetegségben, nevezetesen abban, hogy a kiállásuk egy nagy nulla. Eleve nem lép fel az ember baseballsapkában, de az sem hátrány, ha nem négy, találomra a Schönherzben összefogdosott műegyetemistát láthatunk a színpadon. A zenével semmi gond, a körítésen – megjelenés, színpadi mozgás, konferanszok – viszont még bőven van mit csiszolni.
Szégyellem bár, de be kell vallanom, gyűjteményemben egy fikarcnyi Watch My Dying lemez sem sorjázik, sőt, koncerten is csak egyetlen egyszer – a Mesüge előtt – láttam őket eddig. Szerencsére minderről Kovács Attila mit sem tudott a buli előtt, így nem kellett megszégyenült divatemberként elhagynom a termet. Az pedig totál leesett ezen a bulin, hogy az őket övező hype kivételesen teljesen megérdemelt. Ritkán írok le ilyesmit, de a WMD minőségben simán a nemzetközi élvonalhoz tartozik. Az egy dolog, hogy mocskos jól játszanak; annak ellenére, hogy agyon vannak tördelve a dalaik, totál egyben van a produkció, sőt, elnézve Garcia Dávidot kissé érthetetlen, hogy lehet ezeket a témákat ilyen könnyedén játszani, de vizuálisan és színpadi munka tekintetében is abszolút top a csapat. Mindehhez még a hangzás is olyan volt, mint a cserzett rinocéroszbőr – megjegyzem, a Solar Scream is remekül szólt –, egyszóval ebbe a koncertbe tényleg nem lehetett belekötni, még úgy sem, hogy egyáltalán nem vagyok egy elvetemült death/grind/vérhalál rajongó, ellenben megjelenésemre ezentúl rendszeresen számíthat a T. Zenekar.
Draveczki kolléga roppant találóan úgy jellemezte az utolsó The Ocean lemezt, mint a Meshuggah és a Mastodon találkozását, mínusz zsenialitás. Ezen megállapítással totálisan egyet is tudtam érteni, épp csak ott a Precambrian második, lájtosabb, s egyben sokkal érdekesebb része is. Annak ellenére, hogy a lemez elején hallható, szélsőségesebb dalok is bejöttek, a Fonóba való lejövetelem oka egyértelműen az olyan elszállósabb, nyugisabb – extra hangszereket is felvonultató – dalokban keresendő, mint például az Ectasian vagy a Stenian.
Ami mondjuk furcsa volt a zenekari promóképeket látva, hogy vajon miért szükségeltetik ennyi ember ehhez a zenéhez?! Választ természetesen erre a kérdésre most nem kaptunk, öten léptek fel ugyanis a csapatból, a billentyűk, zajok, vonósok gépről mentek. A műsor egyébként meglehetősen zúzós volt, egyértelműen a súlyosabb dalok voltak előtérben, csak néhány csendesebb pillanat fért bele a programba.
A hangosítással náluk sem volt probléma, viszont meg kellett állapítanom, hogy német barátaink allergiásak lehetnek a fényre, nemegyszer előfordult ugyanis, hogy vaksötétben zenéltek – ami egyfelől elismerésre méltó, másrészt viszont roppant zavaró volt. Nem kápráztattak el minket fényorgiával, a műsor döntő többségében a színpad két oldalán – hol vörösen, hol kéken vagy épp zölden – villódzó ledsorok jelentették az összes megvilágítást, illetve a kontroll elől némi fehér fényt is szórtak a színpadra. Értem én, hogy a koncepcióhoz nem passzolt volna a Megyeri úti stadion lámpaparkja, de akkor is…
Ez volt viszont az összes bajom a koncerttel, ugyanis a The Ocean egész egyszerűen disznó volt! Énekesük, Matthias telve energiával, üvöltött, ahogy a torkán kifért, és a dallamos dolgoknál is csak pici bizonytalankodást lehetett érezni. Sajnos a korábbi lemezeikhez nem volt szerencsém eddig, de a ráadásban eljátszott, soha véget nem érő, tizenöt perces nóta alapján érdemes lesz begyűjteni a korábbi dolgaikat is.
Úgy mentem le erre a koncertre, hogy jobb dolgom amúgy sem volt aznap, végül is miért ne, erre láttam egy jó és két kiemelkedő bandát, utóbbiak ráadásul le is szaggatták az arcomat. Kell ennél több?!
