Shock!

Mikor legutóbb a PaFén jártam, még Várpalotán tartották és egy erős nosztalgiafaktorral operáló zenekar, a Twisted Sister lépett fel rajta főattrakcióként. A helyzet ezúttal is valami hasonló volt, de a The Offspring azért valamelyest más tészta, hiszen Dee Sniderékkel ellentétben ők a mai napig is gyártják a lemezeket. Mivel azonban most az anno nagy áttörést hozó harmadik album fémjelezte retro-turné keretében járják a világot, némi könnyes visszatekintés magától értetődő velejárója koncertjeiknek. Mivel a nagy durranás csak este tizenegykor kezdett, bőven volt időm mást is megnézni a meglehetősen pici, de roppant hangulatos fesztivál kínálta fellépőkből.

Elöljáróban még annyit, hogy étel- és italkínálat szempontjából kifejezetten erősre sikerült a felhozatal, ami mindenképpen dicsérendő. Számtalan kajás- és megfelelő mennyiségű piáspult várta az érdeklődőket, így anélkül szerezhette be mindenki az épp megkívánt betevő falatokat (főtt kukoricától gulyáslevesen át a kávékülönlegességekig), hogy hosszú perceket kellett volna aszalódnia a napon.

Mikor hét körül, a Kalapács műsorának derekán megérkeztem a fesztiválra, még nem voltak túl sokan – nyilván mindenki a Balcsiban héderelt –, de ennek ellenére Józsiék nagy vehemenciával muzsikáltak a kábé 40 fokosra hevült metal színpad deszkáin. Elnézve a produkciót, meg nem mondtam volna, hogy Kalács előző éjjel kettőkor még mosolyogva osztogatta az autogramokat a PeCsa szabadterének kijáratánál a jubileumi Pokolgép bulira érkezett közönség legkitartóbb egyedeinek. Szauna volt és délután, de a Bűnöm a rock, az Itt leszek és a záró Ítélet helyett azért mégis beindította a rockereket.

Mint a mellékelt ábra mutatja, vasárnapra totál különböző stílusú, de mindenképpen a hazai élvonalat képviselő csapatokat sikerült összeszedni a RCKSTR elnevezésű katlanba. A Kalapács után ugyanis a Hollywood Rose, majd a Watch My Dying következett (később pedig a Cadaveres és az Asphalt Horsemen, de sajnos őket már nem láttam), heterogénsége ellenére ez a felhozatal pedig kifejezetten erős koncertcsomagnak számít. Vilkóékról köztudott, hogy minden túlzás nélkül legalább három frontemberrel dolgoznak: az énekes Jesse mellett a gitárosok is roppant intenzíven adják elő magukat, meg persze tökéletesen és full feelingesen hozzák az örökzöld GNR darabokat. Nem véletlen, hogy zsúfolásig megtelt rájuk a sátor, onnantól kezdve pedig, hogy Jesse a másodikként érkező Nightrain alatt a közönség seggbe rugdosása céljából még a színpadról is lemászott, abszolút beindult a buli. Szép sorjában érkeztek a kihagyhatatlan slágerek (Welcome To The Jungle, Knockin' On Heaven's Door stb.), melyek közé – ha már a Pannónia Fesztiválon vagyunk – egy saját dal, a Szedjetek szét is befért, amit a közönség ugyanolyan lelkesedéssel fogadott, mint a Guns dalokat. Sok választásunk persze nem volt, hiszen Jesse ezt a dalt is a publikum soraiból adta elő, időről-időre valamelyik kiszemelt orra alá dugva a mikrofont. Kiváló buli volt, maga a hard rock esszencia.

A laza, zsigeri rock and roll után valami sokkal súlyosabb és borultabb következett, a Watch My Dying. Bevallom őszintén, otthon a legritkább esetben hallgatom őket, de élőben minden egyes alkalommal lenyűgöz, milyen súllyal vezetik elő ezt a roppant sötét és nyakatekert muzsikát. Ráadásul ezúttal egy gázmaszkos táncoslány megjelenése is növelte az élvezeteket, kinek produkciója csak tovább fokozta a nyomasztó hangulatot. Hol gázálarcban, hol anélkül, esetenként égő „körmökkel" vagy egyéb lángoló szerkezetekkel jelent meg, mozgása pedig tökéletesen illett a csapat által épp tolt dalhoz. Nem feltétlenül vagyok híve az ilyesminek, de a WMD produkcióját remekül egészítette ki. Azt a produkciót, ami egyébként is hibátlan: régóta tudjuk és szajkózzuk is sokan, hogy a csapat abszolút világszínvonalú zenéjében és élő teljesítményét tekintve is, így töménysége ellenére is simán elillant a nekik szánt egy óra. Meg sajnos a buli végére a közönség nagy része is, akik az est főszereplőjét várva, szépen átszivárogtak a Nagyszínpad elé, hiszen lassan kezdődött Dexter Holland zenekarának táncestje.

Az Offspring nálam tipikusan egylemezes zenekar. Mikor tinédzseréveim legelején a Smash-sel berobbantak a köztudatba, totál elkaptak, és néhány évig rengetegszer hallgattam őket. Aztán valahogy más zenék felé fordultam, elvesztettem érdeklődésemet a csapat utána következő anyagai iránt, és ez gyakorlatilag a mai napig sem változott. Ez a turné tehát egyértelműen nekem szólt, lévén az első hangtól az utolsóig terítékre került gyerekkori nagy kedvencem. A színpadképet nem bonyolították azon, mindössze egy gigantikus Smash borítós háttérvásznat feszítettek ki, amelyhez csupán annyi extra társult, hogy Noodles elmondása szerint ez volt az első koncert, amelyet egy drónnal is rögzítettek. És tényleg: egy távirányítású repkedő kis izé valóban végig a fejünk fölött körözött.

A programról tehát túl sok írnivaló nincs: a Time To Relax gépről bejátszott intrója után (tényleg, van még valaki, aki az abban leírt módon, egy karosszékben hátradőlve, kezében egy pohár borral, cédéről hallgat zenét?) kronológiai sorrendben érkeztek a dalok. A hangzás annak ellenére okés volt, hogy kissé talán halkra sikeredett a koncert, szóval minden adott lett volna a katarzishoz, az azonban sajnos elmaradt. Végig azt éreztem ugyanis, hogy ez egy rutinból eltolt buli, amely ikszedik a turnén, és a csapat leginkább biztonsági játékot nyújt, azaz hozzák, amit kell, de különösebben nem erőltetik meg magukat. Dexter például azon túl, hogy kényelmesen sétálgatott ide-oda, nagyjából semmit sem csinált, és Noodlestől sem futotta többre néhány sápasztó poénnál. „Do you feel hungry, Hungary?" – no comment!

Megszokhattuk már az Offspringtől, hogy élőben Dexter is gitárt ragad néha (ilyen volt például a Genocide, a Come Out And Play vagy a Self Esteem), amit kissé feleslegesnek érzek, de tulajdonképpen miért is ne csinálhatná? A lényeg úgyis a hangja, ami ezúttal rendben volt, hozta, amit kell, de különösebb lelkesedés nélkül. Összességében csak ennyi volt a bajom az Offspringgel: nem éreztem, amint apait-anyait beleadnak, hogy egy felejthetetlen, különleges estét varázsoljanak nekem, vagyis a közönségnek. A publikum azért így sem unatkozott, az olyan slágerek, mint a Bad Habit, a What Happened To You? vagy az albumsorrendet megbontva a Smash-blokk végére pakolt Self Esteem megtették hatásukat.

A nagyjából háromnegyedórás első részt rövid szünet követte, majd lehullott a molinó, átadva helyét hat roppant impozáns lámpasornak, és érkezett további hét dal, köztük a Self Esteemet azóta már egyértelműen kiütő, a banda leggigászibbnak számító slágerei. Ezek között is egyértelműen a Pretty Fly viseli a koronát, amelynek hallatán tényleg megőrült a közönség. A The Kid's Aren't Alright, a Why Don't You Get a Job? és az előbb említett, a fehér wannabe gengsztereket kifigurázó nóta már egyértelműen nem nekem szól, de a jelenlévő ikszezer ember java része láthatóan igencsak várta őket, szóval ha kicsit lapos is volt a buli, a végére azért felpörgött valamelyest. Én pedig elmondhatom magamról, hogy húsz év után élőben is teljes egészében hallhattam gyermekkorom egyik meghatározó lemezét. Márpedig már ennyi is megért egy kis vasárnap éjszakai kocsikázást.