Shock!

Eredetileg úgy volt, hogy nem én írok erről a koncertről, a sors azonban közbeszólt. És ugyan igaz, hogy lassan két hét is eltelt a The Vintage Caravan fellépése óta, mivel az év eddigi egyik leghangulatosabb buliját köszönhetjük az izlandi triónak, úgy gondolom, még ennyi idő elteltével is érdemes szót ejtenünk róluk.

Bármennyire is igyekeztem, sajnos csak meglehetősen későn érkeztem meg a Dürerbe, így a Hot Beaver teljes szettjét lekéstem, és a Tiebraker műsorából is csak egy számot sikerült elcsípnem, aminek a hétköznapi zsúfoltság mellett az is oka volt, hogy a meghirdetett időpontokhoz képest jó tíz perccel hamarabb kezdtek a csapatok. A Tiebreakert kifejezetten sajnálom, mert e pár perc alatt is leszűrhettem róluk, hogy kifejezetten jól tolják a rock and rollt, dobosuk pedig egy vadállat. Remélem, jönnek még hozzánk, legközelebb tuti nem hagyom ki őket.

Ahogy a thrash metalon belül, vagy a klasszikus heavy metal-színtéren, úgy hard rock-vonalon is megfigyelhető az elmúlt években egy igen erőteljes retro-hullám, aminek köszönhetően a régi nagyok munkásságából egyértelműen és direkten merítő, kiváló zenekarok egész sora termelődött ki. Ilyen volt az est főattrakciója, de a közvetlenül előttük melegítő Dead Lord is, akik még akkor is egyértelmű Thin Lizzy-kópiának tekinthetőek, ha mindezt folyamatosan és határozottan tagadják. A magam részéről azonban semmi rosszat nem látok abban, ha fiatal csapatok a nagy öregek klasszis megoldásait gyúrják át, és hoznak ki azokból valami leheletnyivel modernebb, frissebb, de határozottan hagyományőrző vegyületet. A Dead Lord pedig pontosan ezt is teszi, hiszen csak az nem hallja ki zenéjükből a klasszikus Lizzy-dallamokat, aki még életében nem hallott Phil Lynottról. A dalszerkezetek, a dallamvilág és Hakim Krim hangja is mind-mind az ír alapcsapatra utal, de nótáik szórakoztatóak, fogósak, azaz szerencsére esetükben sikerült méltó módon felhasználni a kölcsönvett alapanyagokat. Ennek ellenére azonban koncertjük nem győzött meg: túl sok volt a póz, így pedig az egész show nem tűnt őszintének, ösztönösnek. A térdre rogyva előadott gitárszóló alatt „elfüstölő" Marshallnál már csak a fejemet fogtam, ekkor ugyanis tényleg csak a villogó „Vakulj, paraszt!" felirat hiányzott a háttérből.

Ha egy pofátlanul fiatal arcokból álló izlandi trió harmadik lemezét a Nuclear Blast adja ki, az minden bizonnyal jelent valamit. Egyfelől ugyanis a legnagyobb európai független metal kiadónak nem feltétlenül a retro hard rock a fő csapásiránya, másrészt pedig Izland sem nevezhető metal-nagyhatalomnak. Ennek ellenére a The Vintage Caravan tavalyi nagylemeze, a kiváló Arrival náluk jelent meg, ezt a koncertet elnézve pedig meg is van a válasz a miértekre. Röviden és tömören: ezek a húszas éveik elején járó kölkök bámulatosan érzik ezt a fajta muzsikát, ráadásul olyan profin játszanak, ami előtt muszáj kalapot emelnem. Az sem okozott például pillanatnyi fennakadást sem a színpadon, mikor Logi gitárja egy fél nóta erejéig elszállt, a ritmusszekció fagyás nélkül, szélesen mosolyogva játszott tovább, az énekes/gitáros pedig, amikor épp nem kellett énekelnie, próbált életet lehelni a hathúrosba. Ez pedig ilyen fiatalon nagyon komoly dolog, ami arra utal, hogy a srácok produkciója annyira érett és kiforrott, hogy tényleg nem zökkentheti ki őket semmi. Mondjuk a plafonhoz vágott, és onnan a fejükre fröccsenő több korsó sör sem. Etalon volt a buli, úgy az elővezetett muzsikálást, mind pedig a közönséggel való kommunikációt tekintve is, nem csoda, hogy a maroknyi, de kifejezetten lelkes közönség teljesen meg is őrült tőlük.

Nagyjából egy órásra szabott műsorukban bőven szemezgettek a 2015-ös anyagról, az olyan dalok, mint a nyitó Babylon, a Crazy Horses vagy a Monolith pedig még jobban is működtek élőben, mint lemezen. Így annak ellenére, hogy eddig is bejött a csapat zenéje, igazából ezen a koncerten lettem feltétlen hívük. Összességében pedig azt kell mondjam, hogy bár nem feltétlenül ugyanabban a műfajban nyomulnak, de számomra ez a buli egyértelműen meggyőzőbb volt, mint például néhány héttel korábban a The Winery Dogs.

Fotó: Polgár Péter