Shock!

Ahhoz a felhajtáshoz képest, ami a Black Sabbath búcsúturnéját övezi, a The Who utolsóként meghirdetett, a banda fennállásának ötvenedik születésnapját ünneplő köréről szinte alig lehetett hallani, annak ellenére, hogy már elég régóta fut. Azóta persze már bejelentették, hogy a 2015-ben indult koncertsorozatnak 2017-ben is lesz folytatása, viszont eléggé valószínűnek tűnik, hogy utána tényleg leteszik az öregek a lantot. Már ami a fellépéseket illeti, ugyanis Roger Daltrey már jó előre beígérte, hogy a másik őstaggal, Pete Townshenddel új zenéken akarnak dolgozni. Úgy legyen, addig is azonban ezen a Hits 50! névre elkeresztelt turnén utoljára még megnézhettük őket.

Mivel az eredeti ritmusszekcióból Keith Moon dobos lassan már negyven éve, a bőgős John Entwistle pedig szűk másfél évtizede halott, a The Who tagsága jelenleg Daltrey-ből és Townshendből áll, de az őket élőben kiegészítő kísérőzenészek személye is elég állandó: Zak Starkey már 1996 óta üt a bandában, és Pino Palladino is állandó szereplő a koncerteken Entwistle halála óta, akárcsak Pete öccse, a szintén gitáros Simon.

Bár különösebb hype nem övezi tehát a turnét, az érdeklődés ettől még óriási, így a Wiener Stadthalléban is teltház várta a veterán csapatot, illetve a nekik melegítő, brit Slydigst, akik klasszikus értelemben vett rockzenét toltak. Ráadásul igen jól, mivel pedig stílusukban is tökéletesen passzoltak a Who elé, a közönség is meglehetősen lelkesen reagált rájuk. Zenéjükben egy nagy rakás érzés keveredik kezdve épp Daltrey-ék dolgaival egészen akár Lenny Kravitzig, ráadásul kiállásuk is rendben van. Mivel honlapjuk szerint eddig összesen két-két EP-t és maxit hoztak ki, elég hatékony menedzsment állhat mögöttük, hogy sikerült bekerülniük ide, így némi szerencsével akár komoly rádiós csapat is lehet belőlük.

Nem is olyan rég a magyar közönség is megnézhette az ötvenedik szülinapját ünneplő Scorpionst, és bár igaz, hogy a hivatalos álláspont szerint Rudi Schenkerék 1965-ben alakultak, első nagylemezük azonban csak 1972-ben jelent meg, így a félévszázados jubileum egy kicsit azért sántított. Velük szemben a The Who debütlemeze, a My Generation 1965-ös, így esetükben teljesen indokolt az ötvenes szám szerepeltetése. Mivel mind Daltrey, mind pedig Townshend hetven fölött jár már, jó eséllyel tényleg ez volt az utolsó lehetőség élőben is megnézni őket, ráadásul nem is árultak zsákbamacskát, a körút ugyanis Hits 50! elnevezés alatt futott, azaz mindenki készülhetett már előre a legnagyobb slágerekre.

Az előzenekar után egy régi fotókból álló, a csapat történetét, illetve a korábbi bécsi fellépéseiket megidéző slideshow futott a kivetítőn, ami egészen triviális, mégis tök jó ötlet, hiszen simán lekötötte a bulira várakozók figyelmét. Pontban fél kilenckor aztán a Who Are You-val be is indult a műsor, amely valóban a legnagyobb, leginkább emblematikus darabokat sorakoztatta fel, percre pontosan két órában. Annak ellenére, hogy természetesen a két főhős állt a középpontban, számomra az este legemlékezetesebb alakítását Zak Starkey nyújtotta: döbbenetesen feszes, húzós dobolása az egész produkciót vitte magával, és akkor is egyben tartotta az adott nótát, ha az öregek valamelyike esetleg csúszkált kissé. Annak ellenére, hogy Townshend sosem számított a legtechnikásabb gitárosok közé, játék- és színpadi stílusa totál egyéni, a zabolázatlan rock and roll érzés pedig annak ellenére áthatja még 71 évesen is, hogy 2004 óta egyetlen gitárt sem tört össze a színpadon. Szóval akadtak kisebb kamuzások, de a produkciója így is lehengerlő volt, ráadásul elég sokat vállalt magára szólóének-téren is, nem is rosszul.

Természetesen a leginkább egy öreg Hugh Grantre emlékeztető Daltrey hangja is megkopott kissé 72 éves korára, de alakítása így sem volt soha bántó, ráadásul a vele együtt összesen nyolc főt felvonultató zenekar kifejezetten jó vokálokkal támogatta meg, így összességében rendben volt az előadás. Daltrey és Townshend természetesen folyamatosan pörögtek, és korukhoz képest szinte fáradhatatlanul csinálták a show-t, mögöttük pedig a többiek profi sessionistákhoz méltóan, hibátlanul tolták az alapokat. Mivel Daltrey is sokszor gitárt ragadott, gyakran három hathúros szólt egyszerre, amiket a ritmusszekció mellett három billentyű is kiegészített, ennek ellenére azonban kristálytisztán és kiválóan szólt az egész koncert, kapásból a nyitó hangoktól kezdődően. És ha már slágereket ígértek, nem is aprózták el a dolgot: The Kids Are Allright, My Generation, Emminence Front, Pinball Wizard, Baba O'Riley, I Can See For Miles, hogy csak néhányat említsek a huszonegy tételes setlistből. Mindeközben a kivetítőn legtöbbször persze Pete és Roger virított, Zaket leszámítva pedig a többiek tényleg csak pillanatokra tűntek fel, illetve egyes nóták alatt külön kisfilmeket lehetett látni a középső, óriási falon, míg a színpad két szélén lévő két kisebb kivetítőn továbbra is a koncert ment.

Számomra a csúcspont egyértelműen a vetítéssel Keith Moont is megidéző Behind Blue Eyes volt. Ha valaki ismeri a jobb sorsra érdemes Keith tragikus történetét, biztos, hogy velem együtt borzongott a kezdő sorok alatt: „No one knows what it's like to be the bad man, to be the sad man..." Ezek érzelmileg egyértelműen olyannyira túlfűtött pillanatok voltak, amelyek mágikusságát a többi tétel már nem tudta megismételni. Ettől persze még iszonyatosan gyorsan elillant a takkra kétórás műsoridő, melynek utolsó tételeként a Won't Get Fooled again hangzott el, majd Pete és Roger sokáig és láthatóan lelkesen köszönte meg a figyelmet és a lelkesedést. Annak ellenére, hogy inkább csak tisztelője vagyok a The Who-nak, semmint komoly rajongója, borzasztóan örülök, hogy eljöttem erre a koncertre, és így valószínűleg egy legendás pályafutás egyik utolsó fejezetének, méltó lezárásának lehettem szemtanúja.

Fotó: Wiener Stadthalle