Shock!

Nem nagy számú, hanem emlékezetes koncerteket adni – kezdettől fogva ez volt Kátai Tamásék koncertezős filozófiája. Csupán azért tartom lényegesnek ezt mindjárt az elején rögzíteni, mert egyesek talán úgy érezhetik, hogy így, másfél évvel – a zajos Mezolitot nem számítva – az első hivatalos fellépés után máris mintha túl sok lenne a Thy Catafalque-ból, és főleg a kapcsolódó koncertbeszámolókból. Még csak azt sem mondom, hogy nincs némi igazság az „ellentábor" véleményében, ugyanakkor ez itt megint egy olyan kivételes alkalom volt, ami ebben a formában hatalmas eséllyel nem fog megismétlődni a jövőben, tehát mondhatni emberi és szakmai kötelességünk megemlékezni róla... és különben is, huszonhárom évet vártunk a TC-koncertekre, engedtessék meg túlzásba esni!

Két nap, kétszer száz percnyi TC-t hirdettek meg ezekre a késő novemberi napokra valamikor a nyáron, amire úgy repültek rá a rajongók, mint a karvalyok, pár óra alatt telt házat is csináltak. Ha a profitmaximalizálás lenne a cél, Tamásék valószínűleg még ma is telt házak előtt zenélnének a hajón, és nem maradtak volna az ajtókon kívül kábé ugyanannyian, mint ahányan végül bejutottak, de amennyire én tudom, ezzel a megoldással ezúttal a főhős személyes preferenciáját tartották tiszteletben. Amikor ugyanis eldőlt, hogy egy jól körülhatárolt kör TC-dalokkal indul majd koncertezni, a tervek szerint ez lett volna az első buli leosztása: A38, Tamás és barátai, Kaláka. Az elképesztő érdeklődés miatt azt a koncertet végül az Akváriumba tették át, és sajnos a Kalákát sem sikerült akkor leszervezni, de most végre megvalósulhatott az együttállás. A szombati „előzenekar" szintén a közeli ismerősi körből érkezett, a késői TC-érát felkaroló estén a római chiptune-apostolok, a Master Boot Record legénysége vendégeskedett a hajón.

Mindenekelőtt álljon itt pár szó akkor a két nap előzenekarairól. Ugyan végül belefojtották a szót, Tamás szombaton megpróbálta elmagyarázni, mennyire sokat jelentett neki a Kaláka részvétele az első estén. Ez tökéletesen látszott is, ahogy az első perctől ott ült a színpad szélén, és párás szemekkel figyelte a legendákat, akiket talán kicsit váratlanul, hatalmas szeretettel ölelt a keblére a Thy Catafalque közönsége. És ez így volt jó, nyugodtan el lehetett hagyni a magyarázkodást, hogy mit keresnek ők itt, és hogy nem csupán az Embersólyom eredeti szerzőit illik megtisztelni személyükben. A Kaláka örökifjú tagjai pedig szerencsére pontosan azt adták, amiért és amitől ők a Kaláka, mögöttük több mint öt évtizednyi(!) történelemmel, remek sztorikkal és a könnyűzenei színtér talapzatába beépült dalokkal. A Tamásék részéről aznapra beígért régi dalok miatt egyébként is volt egyfajta nosztalgikus légköre a pénteknek, és ehhez nagyszerűen passzolt a Gryllusok és társaik produkciója, amin egyszerűen nem lehetett nem mosolyogni és nem meghatódni.

Elmesélhetetlen volt aztán a kontraszt, amikor szombaton ugyanebbe a terembe léptem, ahol éppen a MBR turnévendége, arottenbit (vagyis Alessandro Galli) igyekezett laposra kalapálni az EEG-görbéket, főszerepben egyetlen, kukára helyezett (!) kontrollerrel. Honlapja szerint a punk megtanított minket arra, hogy nem kell tudnod hangszeren játszani a zenéléshez, arottenbit pedig arra tanít, hogy a zenéléshez nincs is szükség hangszerre. Ez az okfejtés amúgy önmagában érdekesebb, mint maga a „zene", ami roppant szimpla, agymasszírozó döngölés, ahogy azt a „hangszerpark" valószínűsítette is.

A Master Boot Record kompániája sem agysebészek gyülekezete, de náluk legalább adott egy jól kitalált koncepció és némi klasszikus értelemben vett zenélés, ahogy azt a DOS-korszakban ragadt olaszok elképzelik. Őket a tavalyi Fekete Zajon láttam először, és bármennyire is késői volt az időpont, percekig földbe gyökerezett lábbal bámultam a tökéletesen gátlástalan agymenésüket. Victor Love a színpadra is büszkén kipakolja a '90-es évekből megőrzött, majd exhumált vasait, és maguknál a számítógépeknél, illetve a klasszikus rendszerhangoknál/játékzenéknél tulajdonképpen nincs is szüksége sokkal többre a zene előállításához. Ő azonban nem éri be ennyivel, szólógitárost például egyenesen a hajmetál-korszak Sunset Stripjéről hoz, plusz némi kockázatot is vállal az élő dobbal, ha már szinte minden más gépről/gépen keresztül szólal meg. Totálisan magába borult instrumentális őrület ez, de tagadhatatlanul van benne valami vonzó, ami még akkor is igaz, ha az itt megszavazott 80 perces műsoridő már mindenféle értelemben sok volt. Ez persze nem égbekiáltó panasz, hiszen egészen közelről láthattam a nagyszerű dobost (a nevét sajnos nem tudom), és úgy elfáradtam, mintha egy jót sportoltam volna. Sajnos a mindkét estén kitűnően teljesítő hangmérnöki stáb a MBR-nál nem találta a fonalat a szólógitáros arc áldásos munkájának hangképbe illesztésével, de az össznépi megőrülés azért nem látta ennek túl nagy kárát.

Érdekességeket, egyszeri, megismételhetetlen dolgokat ígértem a bevezetőben a Thy Catafalque kapcsán, bár az az igazság, hogy ha lemeztelenítjük a dolgokat, ez „csupán" egy monstre hosszúságú, egyebekben viszont a jól ismert erényeket és arcokat felsorakoztató TC-koncert volt, komolyabb vargabetűk és nagyarányú vendégjárás nélkül. A WMD-s Veres Gáborral gyakorlatilag kilenc fősre kibővült alapgárdához Bos Mici és Kobza Vajk csatlakozott a megfelelő pontokon, ahogy azt már a Budapest Parkban is láthattuk. Vörös András is szívesen jött fúvós társával, így ismét felbukkanhatott a repertoárban a Piros-sárga, amit legutóbb az ősbemutatón hallhattunk. És ha már a Mezolit-koncert szóba került, afféle kitartó drogos módjára azóta is azt az eufóriát vágytam megélni, amit annak idején a Mátrában megtapasztalhattam, és ami most, a harmadikként megszólaló Záporral együtt újra megérkezett. Ennél többet nekem ezek a koncertek nem adhattak, és még az eredeti TC-gitáros Juhász János fájó hiányát is el tudtam így engedni.

Ami a dolgok megismételhetetlen jellegét erősítette, az pontosan az a harminchét (!!!) nóta, amit volt szerencsénk ezen a két estén meghallgatni, köztük több olyannal, amit eddig soha nem hallhattunk. Itt debütált élőben az első lemezről az Erdgeist (már a legelején látszott: Tamásék komolyan gondolták a túrást), a már emlegetett Zápor, az Űrhajók Makón, a Holdkomp, a Hajó és A csend hegyei. Mindezt az esemény exkluzivitásának érzékeltetése végett tartottam érdemesnek felsorolni, nem a távol maradottak szívét fájdítandó. Utóbbiak enélkül is tudják, hogy aki most lemaradt, az valamiből végérvényesen (?) kimaradt sajnos. A zenekar pontosan olyan lendülettel és minőségben zenélt, ahogy azt újabban már szinte el is várjuk, aki nem hallotta még őket, talán elképzelni sem tudja, mennyire súlyos tud lenni élőben a TC. Ráadásul a maga módján minden résztvevő maximálisan színpadképes, elsőrangú frontemberből pedig mindjárt több is akad közöttük, ami szintén párját ritkítja, nem csupán a hazai mezőnyben. Tamásék mára élőben is megteremtették a maguk kategóriáját.

Mi a titok? Először is végy egy jó dobost: Szenti Árpád hatalmas eleganciával uralja ezeket a cseppet sem könnyű, olykor az eredeti verzióban leüthetetlen ritmusokat, Tamással együtt roppant elkötelezett ritmusszekciót alkotnak, akik semmit nem spórolnak el. Ezzel meg is van az alaphang, a másik két hangszeres, Varga Krisztián és Vigh Zoltán gitárosok szintén feltűnésmentesen hozzák ugyanezt a nívót, ráadásul fazonra is Instagram-készek (poénnak szánom, de azért ez sem hátrány). Az énekesek esetében korábban azt éreztem, hogy Martina és Bálint mellett Ivett és Gábor inkább háttérbe húzódik és átadja a terepet, de mára ez is egyensúlyba kerülni látszik, különösen a hörgésbe is bátran beszálló Ivett nőtt e téren nagyot, Gábor meg már eleve nagy volt, ugye. Martina szerepe a dalokban megkerülhetetlen, Bálint pedig menet közben vált azzá, gőzmozdonyként, leállíthatatlanul viszi a hátán a produkciót. Bár olykor mind a négyen énekelnek, egyikük sem a másik kárára érvényesül, mindenki hozzátesz a legfontosabbhoz: hogy az adott dal minél jobban működjön.

Mindehhez képest fura leírni, de valójában ezen a koncerten volt az általam látottak közül a legtöbb konkrét baki (az ismét oltári, kolosszális Fekete mezők az itt hallott verzióban például egészen biztosan nem fog még egyszer előkerülni), de ez az én olvasatomban hozzátartozik az élő előadáshoz, sem szomorkodni, sem sajnálkozni nem fogok rajta, ahogy a zenekar sem tette. A felfokozott hangulatban azt is csak utólag lehetett rekonstruálni, milyen elképesztően széles merítést kaptunk a diszkográfia legjavából: elhangzott a Rengeteg háromnegyede, a Metáról is szinte minden olyan tétel, ami élőben előadható, akadt Héja-nász az avaron – és ez még csak a pénteki nap volt, ahol 2016-ig bezárólag kerültek elő dalok (plusz a Fehérvasárnap után, amolyan poénként a Néma vermek). Szombaton a Geometria album kapott különös figyelmet (hat dallal), de a többi újkori lemezt is rendesen megpörgették. A Szélvészt például idén először játszották, és hát hurrikán volt, mit szépítsük a dolgokat. A Mólót pedig, úgy ahogy van, eltolták egyben, nem is következhetett utána már semmi.

Mire ezeket a sorokat olvasod, minden bizonnyal kiderül már, merre folytatódik Tamásék nagy közös kalandja (érdemes lesz figyelni!), a mostani érzések mindenesetre szerencsére ismerősek: újfent rendkívüli módon elkényeztetettnek érzem magam, és ahogy mondani szokás, mindez nem jöhetett volna létre legalább egy tucat ember kompromisszumokat, alibizést nem ismerő, odaadó munkája nélkül. Megköszönhetném most külön is, de szerintem aki látta, tanúsíthatja, hogy nagyon hálás közönség voltunk. Én azért ezúton is megköszönöm, hátha cserébe Tamás még azt is elárulja, hogy a saját neve alatt az Orrbárban árusított kétszámos EP-t hova is helyezzük a gyűjteményben. Messze még a Kátai-túladagolás!

Fotó: Uzseka Norbert