Shock!

Bár a tizenöt éve létező Open Road motorosfeszt felhozatala mindig erős, és ár-érték arányban is jeleskedik a rendezvény, valahogy eddig csak egyetlen egyszer sikerült lejutnom szintén Kiss Gábor kollégával, mégpedig öt éve, amikor szegény Gary Moore járt ott a blues műsorával. Eléggé elítélendő módon arról a koncertről nem emlékeztünk meg, pedig maga a fesztivál is rendkívül érdekes, még akkor is, ha az embert nem különösebben kötik le a motorok. Én magam is azok közé tartozom, akiket annyira nem hoz lázba a téma, de azért jól el lehet bámészkodni az alsóörsi placcon, pláne jó időben, elvégre a Balaton-part is ott van pár méterre (tengerünk vízállása nagy folyótestvérével szemben szerencsére nem tetőzött). Mivel strandidő nem volt, nem siettünk annyira, és így pont jól kijött a lépés: ettünk-ittunk, ejtőztünk, sétáltunk, elvoltunk, de azért nagyon vártunk az este tízkor színpadra lépő Uriah Heepet.

Kissé meglepett - főleg a nagyszínpad jobboldalán található Nagy-Magyarország térképet ábrázoló villogó láttán -, hogy a kőkemény macsó motoros közegben olyan fővárosi, „gödör-kedvenc" üdvöskéket is simán felléptetnek, mint az Anna and the Barbies vagy a Magna Cum Laude (utóbbi ráadásul közvetlenül a Heep előtt játszott a nagyszínpadon!), de mi tagadás, Annáékra magam is kíváncsi voltam, hiszen róluk nagyon sok szó esik rock-metal körökben is, és egyre inkább rockfesztivál-törzsfellépő válik belőlük. Ez már csak azért is meglepő számomra, mert Anna extrém megjelenését leszámítva semmi súlyos és kemény nincs bennük, amikor „zúznak", az is inkább maximum rockos, mint metalos. Persze ettől még szórakoztató a produkció, mint az efféle „excentrikus, dögös frontlány és jellegtelen kísérőzenészei"-jellegű dolgok általában. Anna valóban szuggesztív, tehetséges és vicces: bármilyen közönség a tenyeréből eszik ha nem is két, de tíz perc alatt mindenképp. Hiányos műfaji ismereteim leginkább a Skunk Anansie-t juttatták eszembe a zenéről, és bár még mindig kétségesnek érzem, hogy önálló bulijukért valaha is pénzt adok majd, végig lekötött a műsor, pedig eredetileg csak belenézni terveztem. Annáék előtt még másfél szám Zorallt is sikerült elcsípni, de rá kellett jönnöm, hogy ez a zene sajnos öt sör plusz három unikum alatt egyszerűen elviselhetetlen, ami pedig a Magnát illeti, szerkesztőségünk zenei összperverziói együttesen sem érnek fel a pálinka-himnusz élőben történő meghallgatásával. Ennyire még én sem vagyok belvárosi.

Amikor azon tanakodtunk, hogy kérjünk-e Uriah Heep interjúlehetőséget, úgy voltam vele, hogy így, pár héttel zenésztársuk-barátjuk halála után vélhetőleg minden újságírót a hátuk közepére kívánnak a részvétnyilvánításaikkal együtt. Persze beszédtéma lett volna más is bőven, például a legutóbbi remek lemez, az Into The Wild és annak esetleges folytatása (végülis már lassan ideje lenne), vagy a John Lawtonnal lenyomott bulik, de ezeket inkább eltesszük szeptemberre. Nyilván a zenekar tagsága egymás között napi szinten beszél Trevor Bolderről, és valószínűleg a billentyűre sem csak a design miatt borítottak egy fekete leplet, de valljuk be, évtizedes, jóban-rosszban velünk lévő barátokra emlékezni csakis úgy érdemes, ahogy azt a Heep teszi: egymás közt bizonyára sztoriznak, a közönséget pedig szavak nélküli zenés megemlékezésre invitálják. Emellett pedig nyilván Trevor sem várta volna el, hogy Mick Box ne lazuljon le a 66. születésnapján, amelyről a fesztiválszervezők is megemlékeztek (bár azt nem hiszem, hogy a színpadra felhozot motort megkapta volna, de a nézők magyar nyelvű köszöntése is bizonyára jólesett neki).

Persze a zenekar teljesítményén és konkrétan Mick gitározásán semmi sem érződött az esetleges koncert előtti ünneplésből, leszámítva a tényleg nagyon laza és fesztelen hangulatot. Ugyanakkor ebben semmi meglepő nem volt, hiszen aki már látta a Heepet az elmúlt években, nagyon jól tudja, mennyire energikusak és mennyire pozitív a színpadi kisugárzásuk – a nagy öregek közül talán ők a legfiatalosabbak. Persze ez nem nehéz egy olyan dobossal, mint a náluk azért egy generációval fiatalabb Russell Gilbrook – ezt a palit valószínűleg mindig mindegyik Heeppel foglalkozó cikk megemlíti, szóval nem is nagyon lehet közhelyek nélkül beszélni róla. Mindenesetre a tempókról mindent tud: a kettő-négyek húznak, a lassú témák alapjai padlóznak, és a hipnotikus ritmusok sem csúsznak szét (persze korábban sem volt ilyen, de Lee Kerslake valahogy „elegánsabban" dobolt). Russell miatt még a papíron teljesen feleslegesnek tűnő, újra felvett slágereket tartalmazó Celebration válogatást is érdemes meghallgatni – pedig nagyon nem vagyok barátja a manapság megjelenő, ilyen jellegű anyagoknak.

A fesztiválra szabott, csontra 90 perces műsort tulajdonképpen tekinthetjük a későbbi headliner bulik főpróbájának, afféle kedvcsinálónak (megjött!), hiszen főleg a második részben biztonsági játékot játszottak az öregfiúk, de a helyzet az, hogy még a Lady In Blacket sem lehet megunni. Sőt, igazából, ha belegondolok, soha semmilyen agyonjátszott Heep-slágert sem léptettem soha, bármelyik verziót hallgattam is bármelyik lemezen. Itt is arcomon ragadt a hülye vigyor az első pillanattól az utolsóig, az meg külön zseniális volt, amikor a végén előkapott Free'N'Easy bekonferálásakor Bernie Shaw hölgyeket invitált a színpadra, és mire észbe kaptam, a saját feleségem és kedves barátnénk is fenn volt kábé huszadmagával – nem csoda, hogy Bernie a Mötley Crüe-höz hasonlította utána magukat. Mi is jöhetett volna ezután, mint az Easy Livin'...?

Hab a tortán, hogy ezután még egy teljes, kiváló KISS Forever Band bulit is végignézhettünk, mielőtt visszaindultunk volna Pestre – fővárosunkat a Duna, minket pedig a rockzene és a feeling árasztott el. Előbbi remélhetőleg ezen sorok megjelenésekor már levonult, a másik viszont reméljük, sosem teszi – amíg Heep koncertre járhatunk, ez garantált.