Shock!

Bő egy éven belül másodszor volt adott a lehetőség, hogy a honi rajongók élőben is láthassák minden hard rock zenekarok egyik legpatinásabbikát és legnívósabbikát is egyben. Tavaly nyár végén, a Fezen fesztiválon járt nálunk legutoljára a Uriah Heep, azóta pedig megszületett a csapat huszonkettedik nagylemeze is Into The Wild címmel. A méregerős korongot természetesen turné is követte, amelynek szerencsére ezúttal is volt magyar állomása, méghozzá a zsírúj Barba Negrában.

Mielőtt belekezdenék a Heep méltatásába, engedtessék meg, hogy szóljak néhány szót a budapesti klubélet legújabb és igencsak szépreményű helyszínéről is. A Barba Negra már első látásra nagyon szimpatikus hely, amit nem csak igényes belső kialakítás és remek hangzás jellemez, hanem tisztes méret is, így tökéletes lehet olyan koncertek megvalósítására, amelyek az A38 hajóra vagy a Club 202-be már nem férnek be. Furcsa mód ezen erősség jelenti a klub gyengéjét is egyben, hiszen nehéz lesz időről-időre olyan bulikat lekötni, amelyek meg is töltik majd a helyet. A ránézésre jó 1300-1400 néző befogadására alkalmas teremben ugyanis elég kínosan néz ki 2-300 ember, így csak tetemesebb közönséget vonzó bandákat érdemes ide hívni. Ilyen például a Uriah Heep is, akiknek koncertjét saccra úgy 7-800-an csekkolhatták végig. A közönség soraiban természetesen kevesebb volt a hamvas tinédzser, mint egy átlagos rockbluin, és koruknál fogva a jelenlévők sem túrtak eszeveszetten, de a hangulattal így sem volt semmi probléma.

Az egy dolog, hogy egy olyan patinás bandát, mint a Heep, mindig szívesen néz meg az ember, de esetükben ráadásul még nosztalgia-effektusról sem beszélhetünk. Mindezzel úgy látszik, Mick Boxék is tisztában vannak, ugyanis kapásból az I'm Ready-vel nyitottak, majd a koncert során további három új szerzeményt is elnyomtak. Sokat elárul az újkori Heep színvonaláról – meg persze a közönség lojalitásáról is –, hogy ezeket a dalokat is komoly üdvrivalgás köszöntötte, egyszóval mindenki azért jött, hogy a 2011-es Heepet lássa, nem pedig a jól ismert nótákra akart nosztalgiázni. Ez pedig jó, mert a csapat sokkal többről szól, mint öreg papák fiatalságának könnyes szemű megidézéséről: a Heep a tradicionális hard rock mesteri képviselője még ma is. Az Into The Wild és a 2008-as Wake The Sleeper is tökéletes példa erre, ráadásul utóbbi nálam még egy kört rá is ver a friss korongra. Így ha valamit bánok a bulival kapcsolatban, akkor az az, hogy bizony egy fia nóta nem sok, annyi sem került elő róla. Ezt leszámítva azonban a buli semmilyen kívánnivalót sem hagyott maga után.

Az új lemez és a kötelező slágerek mellett olyan kevésbé nyilvánvaló nóták is befértek a programba, mint a Stealin' vagy a Free 'N' Easy, de nem is az dobta a legnagyobbat a hangulaton, amit, hanem ahogyan játszottak. És most nem is elsősorban a tökéletes összhangon, a könnyed, azonban végtelenül profi előadáson van a hangsúly – ami ilyen öreg rókáktól el is várható –, hanem a látható jókedven és örömön, illetve a zenei alázaton. A józan Rudán Joe figuráját tökéletesen hozó Heep-atya Mick Box, a tökéletes frontember Bernie Shaw, valamint a Ken Hensleyt simán feledtető Phil Lanzon tényleg végigmosolyogták a bulit, ráadásul Phil még a vokálokból is jócskán kivette a részét, bár ennek mestere egyértelműen a bőgős Trevor Bolder. És persze nem szabad megfeledkeznünk Russel Gilbrookról sem, akinek feszes és energikus rock-dobolása nagy adag friss vért pumpált a Heep-gépezetbe, nagyban segítve ezzel annak már évek óta tartó újkori reneszánszát.

Return To Fantasy, Rainbow Demon, Gypsy, Look At Yourself, és még sorolhatnám, nem csoda, hogy úgy elrepült a rendes játékidő hetven perce, hogy húsznak is alig gondoltam volna, de ezzel szerencsére még korántsem volt vége a bulinak. A ráadást nyitó Free 'N' Easy alatt ugyanis a zenekar invitálására vagy húszan pattantak fel a színpadra, hogy a koncert egyik leghúzósabb darabját együtt tolják el a zenekarral. Egy Suicidal Tendenciestől nem meglepő az ilyesmi, de a Uriah Heeptől azt hiszem, senki sem várná... Mindezt megfejelték még a Bird Of Prey-jel, a zárás pedig mi más is lehetett volna, mint legnagyobb slágerük, az Easy Livin'.

Összegzésképpen sokat nem tudok hozzátenni fentiekhez, talán csak annyit, hogy a banda hozta azt a formát, amit lemezen és élőben egyaránt megszokhattunk tőlük. A Uriah Heep pedig mindig és mindenhol jó. Ezúttal sem volt ez másképp.