A Vanden Plas hiába tölt be úgymond vezető szerepet a német prog színtéren, Ausztriát eléggé elhanyagolták eddig, és ez sajnos a koncert kuriózum-jellegének ellenére is meglátszott a gyér érdeklődésen. Ha azt vesszük, hogy pár éve a Symphony X headliner turnéjának bécsi állomásán tisztességesen megtelt a Planet, ahhoz képest elég siralmas a negyedház a kábé feleakkora Szenében.
Persze a SyX sokkal aktívabb a progmetal életben még akkor is, ha épp nem lemezeznek vagy turnéznak, míg Andy Kuntzék szűkebb hazájukban molyolnak inkább a metalkodásnál biztosabb megélhetést nyújtó színházi világban. Az ilyen takaréklángon működő zenekarosdinak annyi értelme persze mégis van, hogy a banda csak és kizárólag akkor ír dalokat és indul koncertezni, ha szabadidejében tényleg ehhez van kedve a tagságnak.
Lehetne persze elemezgetni, hogy balfasz-e a menedzsment (már ha van egyáltalán), meg hogy a nagyobb népszerűség érdekében jobban is nyomulhatna a csapat, de mivel sose hallottam, hogy sírtak volna amiatt, hogy nem eléggé ismertek, szerintem jól érzik ők magukat így is. Időről időre előrukkolnak egy-egy baromi igényes lemezzel, aminek sokan örülnek világszerte; az otthoni színházi munkákkal keresni is jól lehet – minek akkor rástresszelni bármire is? Bécsben is halál lazán és vérprofin nyomták végig a bő másfél órás műsort.
Persze előtte még ott volt a kötelező osztrák büntetőbrigád, akik a helyi Dreyelands-rajongók elmondása szerint (kis csapatunk sofőrjét, a Dreye-főnök Horváth Andrást szólították meg) minden Szene-buli szervezésében benne vannak, és ezért ahol csak lehet, felléptetik magukat. Bár ne tennék... Sokkal több fantázia volt viszont az olasz NeverDream muzsikájában (velük vélhetőleg a Frontiers révén került ismeretségbe a Vanden Plas), ők két billentyűssel nyomták a tördelt ritmusú progmetalt, egyikük pedig a samplerek mellett viszonylag gyakran a szaxofont (!) is megragadta, tehát izgalmas... lehetett volna a muzsika, ha az énekes hangja túlmutat a szokásos olasz metal éneklésen. Hát, nem mutatott túl. Mindazonáltal lemezen talán érdemes meghallgatni a Neverdreamet, bár az is biztos, hogy nem fogom kezem-lábam törni ennek érdekében.
Ha már a színházat említettük az előbb: színpadi munkája alapján Andy Kuntz le sem tagadhatná, hogy a civil életben csepűrágóként keresi kenyerét – és mi tagadás, szükség is volt a ripacskodásra, mert a Vanden Plas hangszeres szekciója – a basszer Thorstent leszámítva – nem igazán mozogta be a színpadot. Szerencsére azért viszonylag sokat mosolyogtak, különösen Stephan Lill gitáros és a Portnoy iskolát csípőből hozó dobos tesója, de még a szintihegy mögé bújó Günther Werno „német tiszt”-arckifejezése is meg-megenyhült néha. A kisszámú közönség is (hozzá)értő hallgatóságnak bizonyult és mindent megkajáltak, legyen szó régebbi dalról (Into The Sun, Far Off Grace vagy a bulit fergetesen záró Rainmaker) vagy az utolsó két anyag (mégiscsak ezek képezték a műsor gerincét) bármelyik tételéről.
A dalok minőségéről vagy a tagok hangszeres teljesítményéről külön kisregényt írni felesleges, ezt már a vonatkozó lemezismertetőkben is megtettem. Aki szereti a bandát, annak azt tudom mondani, hogy igen, egy Vanden Plas koncert pontosan olyan, mint amilyennek előtte elképzeljük: a zenekar szimpatikus, németesen precíz és lazán profi. Talán az anyanyelvi közönség miatt, de Andy viszonylag sokat is beszélt a dalok között, ami még bensőségesebbé, családiasabbá tette az egész eseményt.
Mindig is irigyeltem azon keveseket, akik anno az első Summer Rockson elcsíphették őket, de több mint tíz év elteltével én talán jobban jártam az önálló koncerttel és a teljes programmal. Igaz, 2000-ben bizonyára több dalt toltak az első lemezről, mint mostanában, mert ugyan a rotálódó setlistben felbukkan a How Many Tears vagy a Soul Survives, de a bécsi állomásra hírmondó sem maradt a kiforratlanabb hangzású, de zseniális dalokat rejtő Color Temple debütről. Sebaj, majd a lemez 20 éves évfordulóján (2012-13) eltolják az egészet...
